Amikor ősz

2023/11/05. - írta: Swordsman

Hideg eső mossa a szürke várost 
Fénytelen rohan velem a busz 
Út kátyú ócska tócsa lombhullás 
Elmúlás szaga a hideg párában 

Műhely kávé megbeszél beöltöz 
csiszol csiszol kávé csiszol 
Ebéd kávé csiszol csiszol csiszol 
Maszkba vizorba podcastba zárt 
Koncentrált monoton alkotás 

Fekete árnyék a fekete földúton 
Hazafelé az éjszaka magába zár 
Sms buszon vagyok és jövök haza 
Zuhany kiscsalád vacsorál  
Elmesél hallgatom válaszolok 
Velem nem történt semmi 

Én választottam  
Nap végén hét végén év végén 
Kézbe vehető az alkotás
Egyre jobban teljesítek
Hiszen velem minden rendben

  
Hideg idő szürkíti hajamat 
Társas magányban  
Fénytelen rohan velem az Élet 

komment

Világok kint a réten

2021/02/16. - írta: Swordsman

Araszolok előre, utamon, s lassan kezdem érezni, üknagyapámat, ki - mint édesapám mesélte - egy tiszai halászbokor vezetője volt, s néha napok teltek el két mondata között.
Én beszélek. Általában sokat, mert jó érzés jó emberekkel gondolatokat cserélni, de néha megakadok. A belső világ makacsul ellenáll az élmény megosztásának.
Gyakran elképzelem üknagyapámat, amint ücsörög egy kerben, egy diófa alatti padon, öregen, barnán és ráncosan; mint az örökre partra vont, élethosszig szolgált ladik. Becsülete van, de úszi már nem tud.
Ha kérdezed, csak szemei jelzik, hogy eljutott hozzá a hangod. A könnyesnek ható szemek mint régi katódsugár-csövek hunyorognak és pislognak, ahogy halad az jelenléted - mint ingerület - az elme és a lélek között. Szinte hallatszik a surrogás és az igyekezet, hogy hangod, alakod, szagod, önmagad, hova illik be; az idő hordta, feledés apasztotta emlék-törmelék kaleidoszkópjába.
Mikor megszületik - a szív felől nézvést - az eredmény, mosoly ráncai szaladnak szét az arcon, a szúrós borosta, összevont dús szemöldök között. A munkához idomult s most a hosszú tétlenségtől meggyöngült kezek smirgli durvaságú simogatással írják rád az időn túli szeretet jegyét.
"Látlak" mondja neked az arcod pírja. Ez a látva levés - ez az igazán látva levés - oly boldogsággal tölti el az embert, hogy a lelke mint a róka a "Kishercegben" díszbe öltözik, szaladgál és hempereg.
Mert ő tudja, hogy a tetteknek ereje van. A mosolynak, az érintésnek. A szavakban nem bízik. Legalábbis így képzelem. Sosem láttam, fénykép sem marad róla, nevét sem ösmerem.
Valamelyik nap, Szikigyakor felé sétáltam. Egyedül mentem, reggel volt. A felhők alacsonyan vonszolták szürke hasukat az égen, a szántóföld dús fekete rögei felett némi hideg pára lebegett. Épp csak annyi, hogy sejtelmességbe burkolja a házak távoli sorát, s az út mellett kopaszon ágaskodó nyárfák sziluettjeit. Hideg volt, a földút kissé fagyos, tele autók vágta árkokkal és buszhoz siető lábnyomokkal. Szürke nap, szürke csendélettel, melyhez remekül illett a fákon gubbasztó varjak sokhangú károgása.
Ekkor hallottam meg a visszafogott, érdekes, eddig általam sosem ismert hangokat valahonnan a fejem felől, velem átlósan szemben.
Felnéztem, Vadlibák repültek V alakban (kivéve két renitenst akik a V szárnyai között haladtak) kecsesen, alacsonyan, maguk között beszélgetve. Gyönyörű volt, s én megajándékozottnak éreztem magam. A táj, a hangok varázsa, a hideg télies szagok minden egyetlen csodás egésszé állt össze.
- Képzeljétek! - meséltem izgatottan barátaimnak - Kifele jövet láttam vadlibákat repülni.
Majd elszomorodtam, hogy a varázst nem tudom megosztani, csak az élményt.
Képzeletemben üknagyapám hallgat, mert telis-tele van megoszthatatlan csodákkal, amikhez kevesek a szavak. Hunyorog és felém bólint. Hallgatunk

komment

Én vagyunk a Horda

2020/07/15. - írta: Swordsman

(nemszeretem dal)

Én vagyunk a tudattalan emberhalmaz. Én vagyunk a tömeg.
Teremtőnk értetek jöttünk, hogy leszámoljunk veletek.
Beszélhetsz hozzánk már nem értünk. Mikor kérleltünk titeket, meg sem hallottatok.
Hát eldobtuk szavaink s füleink betömött járatok.
Most torkaink szakadtából ordítunk, röhögünk, sikítunk és sírunk
Magunkért, értetek és rajtatok.
Ti tanítottatok minket parancsra gyűlölni, s alattomos jó tanáraink voltatok
Hát most gyűlölünk izzón, tudat nélkül, ösztönösen és vakon – láthatod.
Odafönn Vezérlő atyánk mondd, ugye büszke vagy ránk?
Nektek kellett minden erőnk, időnk, s bármikor jók voltunk, kussra és tapsra,
gyártósorra, halálsorra, falu végén az árokba, közmunkában bőrig ázva,  
kihasználva, megalázva, kinevetve, olcsó morzsákkal zsebretéve.
S míg belőlünk vastagon csorgott a profit a hatalom és a haszon megtűrtetek,
Majd félredobtatok mint unt játékot, haszontalan, kizsigerelt tetemet.
Hát most értetek jöttünk s mindenestől kelletek:
A nyaralás-ízű bőrötök, a plazmánk dúsította véretek,
A dologtalan tenyészett húsotok, koponyátokból a számító szürke velő,
Tüdőtökből az utolsó levegő 
S végül az a rég halott, hazug, törtető szívetek
Én vagyunk a Horda és felkeltettetek.

komment

Hétfői anzix

2020/06/15. - írta: Swordsman

Hétfő, sőt hetfű van - ahogy nagyikám mondotta volt. Felhők az égen, lassan, kényelmesen vonulnak, mint valami ólomszürke hasú birkanyáj. A nap mutatóba sem kandikál elő, de a helyzet nem tűnik reménytelennek. Tegnap esett, a járda melletti fű élénk jáde-zöld, négy szegfűgomba is ácsorog a szegély mellett talán, ha fél méterre. Szorosan összebújva sutyorgó törpe-csoport.
Az aszfalt nedves-fekete, elegáns hullámokba rendezett rügylevél (vagymi) száradtfű és kimosott föld hordalék csendéletekkel - ahol este elvonult az "ár". Mondjuk egy tavatlan-folyótlan alföldi városban ez eléggé szürreális, de közterületért felelősök megoldották nekünk. Mindent betölt az ázottjárda szag. Ez számomra elegye a nedves földnek és a felszínre kényszerített gilisztáknak.
A feketerigók magukban fütyörészve rohangálnak gyűrűsféregtől-gyűrűsféregig. Ha embereknek képzelem el őket, látom amint megszállottan futkosnak a bevásárlóközpont sorai között, kezükben lista, kosarukban termék-halom, fejükben számtalan gondolat. "Még 30 perc és zár az ovi, A nagy meg már biztos kiborította a nagyanyját, mindig nyűgös amikor náluk van. Hova tették a laktózmentes joghurtot? A francnak kell átrendezni a boltot, Ne maradj le!!!" Az utóbbi természetesen élete párjának szól, aki elábrándozik a lepkéspult előtt.

Az elhagyott kollégium mellett sétálva mozgást látok a szemem sarkából. Barnamókus kölyök közlekedik a kerítés lábazatán. Mindketten megrökönyödünk a másik láttán (Szövegbuborékok: "Ez meg mit keres itt?") Ő a gyorsabb és a szebb is. Amíg én megcsodálom ragyogó, rőtt bundáját, mozgásának eleganciáját addigra ő már fel is szaladt a kerítésen belüli hársfára. Onnan csodálja meg ritkuló őszes bundámat és mozgásom bivalyos eleganciáját. 
Ez a hét jól kezdődik. Kevesebb ember, több élőlény a munkába menet. Csigapár hasít keresztben előttem, kicsiny szemeik szemaforozva kutatják az őket körülvevő végtelent - akkor sem látnak amikor gondosan kikerülöm őket. Szólok nekik a rigókról, mert az utca eleji pár nagy csigaforgató - de nincs meg a közös csatorna. A fal tövében hangyakolónia tart vészhelyzeti gyakorlatot, magasra emelt petékkel, lárvákkal gyakorolják a boly kiürítését. Biztos kell az ágy. Vagy eső lesz.
Mikor Isten sétál közöttünk, s nézi a mi hangyanagy zsizsegésünk, szól is hozzánk - de mi többnyire csigákként fürkésszük a számunkra rendelt végtelent - s nem értjük szavát, mikor figyelmeztet, hogy óvatosan haladjunk és vigyázzunk a szépszavú ragadozókkal...

komment

De rossz Dumas, avagy Rochefort voltam rossz időben

2020/06/08. - írta: Swordsman

Csak egy fénykép és egy mondat kellett hozzá. Mintha nem is múlt volna el azóta majd húsz év. Kifakadt, mint a testben vándorló szálka, mely egyetlen fájdalmas döféssel fúrja át a bőrt. Az ember pedig nekiáll kivájni, kipiszkálni, kihúzni - fájdalommal, sebbel, fertőzésveszéllyel mit sem törődve annyira elviselhetetlenül feszítő az idegentest a húsomban érzés.
„Ismét együtt a négy muskétás!” Nézem sorban balról jobbra az arcokat.
Arnold vékonyan, jó kondiban, szemüveg keretezte arcán jellegzetes félmosoly. A gimnáziumban is volt benne valami hanyag, értelmiségi, laza elegancia. Ahogy átszűrte önnönmagán az őt körülvevő világot, s csak aztán reagált rá halkan és önazonosan.
Csaba robosztusabban formált alakja piros pólóban, felhúzott vállal zsebre tett kézzel és fekete-fehér szakállal. Holott széles, lelke mélyéről ragyogó mosolya, nagy, teret ölelő gesztusai, máig emlegetett történetei (Masine kaput) hozzátartoztak az osztály identitásához.
Danin nem fogott az idő. Kék szeme, határozott vonásai, atlétikus alkata híven hordozzák harsány dominanciáját. Ő A Vagány. Történhetett bármi vele, az is maradt. Motoron, vagy családdal; szakemberként, vagy haveri körben - magától értetődő természetességgel vezeti a körülötte levőket.
Végül Robi. Aki maga a kedves óriás. Akkor kezdett testet, önbizalmat és image-t építeni. Fontos volt, hogy menő legyen, de sosem tudta meghazudtolni szívét, titkos hősként ügyelt mindenkire.
Ifjoncként tőrélesek a vélemények, anatómiai tökéletességgel szúrnak lélekbe a beszólások és darabolódnak a közösségek csoportokra. Mi voltunk az Ifjúsági Tagozat hetente háromszor gimnáziumi osztályba gyűlve, kettőtől-hétig.
Akkoriban szakáll nélkül, szemüvegesen, túltápláltan, a kelleténél kicsit jobban túltolt intellektussal, kamasznyi - tehát élethalálnagy - problémássággal jártam oda. Másodiktól félállásban a Biogalban dolgoztam, így szépen lassan kimaradtam a társasági életből. Talán nem a periféria legszélén álltam, voltak nálam nagyobb hendikeppel versenybe induló osztálytársaink, de valahol félúton lehettem a looser és a stréber állapot között – már mai ésszel és terminológiával. Akkor túlságosan elfoglalt voltam azzal, hogy éljek és túléljek. Minden nap egy 24 órás vesszőfutás volt a realitás, az álmok és az olvasott világ disszonáns hármassága között.
Mondhatnám, hogy nem érdekelt, de valójában rettentően szerettem volna „háromtestőr” lenni. Nem a vagányságért, nem a buli/balhé kedvéért – hanem a gárdához tartozás élményéért.
El is jutottam a magam júdástöviséig. Ott az osztálykiránduláson, ma is furcsa szégyenérzettel keveredik az emlék, hogy mennyire tolongtam, hogy az többágyas szobában fennmaradó egyetlen szabad helyre engem válasszanak. Végül nem én lettem a szerencsés és az akkor nagyon fájt. Felhorgadó indulattal méricskéltem a másikat miben jobb ő mint én. Ma már tudom nem jobb volt, vagy nem én voltam rosszabb nála, csak ő közelebb állt a csoport értékrendjéhez. Leszerepelt számkivetettként ballagtam fel a „maradékhoz” és fájtam magamnak. Aztán persze elmúlt. A tüskét kagylógondossággal körbevontam a feledés puha, tompa szürkéjével és betettem a lélek által efféle emlékek számára épített Titkok Kamrájába. Egészen addig míg meg nem láttam a képet.
2020 06 07 a négy muskétás újra együtt Debrecenben. Pontosan attól muskétások, hogy vannak olyan közös emlékeik amik csak az övéik. És azért négy mert ők voltak ott egymásnak. De a francba milyen jó lett volna akkor és ott muskétásnak lenni. Egy összetartó "tűzönvízen" közösség tagjaként talán minden másként alakult volna. Talán kevésbé próbáltam volna világnagy, valós és virtuális szociális hálót építeni. Kevésbé törekedtem volna a társaság középpontjává válni mindenáron. Kevésbé csapódtam volna a földhöz lelkileg mikor ezek a közösségeim és illúzióim összeomlottak. De ezek a tűnődések megint a „mi lett volna” lidércfényes mocsárlángjai. Így alakult, s mivel változtatni rajta nem lehet, hát elfogadom a történetet és elengedem a fájdalmamat.
Kint van a tüske, kijött vele jó sok toxikus szennyeződés: irigység, sértettség, magányosság, önbizalomhiány. Maradt a helyén egy jó nagy lyuk, megpróbálom majd valami széppel/jóval kitölteni. Legelőször is lájkolom a képet, mert a muskétások megérdemlik!

komment

Midőn hosszú idő után, a lakásból szabadulva villamoson utazék reggel a munkahelyre

2020/06/03. - írta: Swordsman

Zöld maszk, kórháztürkiz egyenszínben pompázik minden második arc előtt, viseljük a pofabe kendőt a villamoson - az életünket mentik meg - rendeletileg.
Fekete maszk, háztáji morbid; sál némileg áttetsző bordós.
Szinte már kiegészítő elem, a jelenkorban dominál, csodálom hogy nem nominál: "Csókolom Guccsi van? Netán aranyozott LoRex, cserélhető platina betéttel, ami színben megy a telefonomhoz és a műkörmömhöz?" Mutasd a maszkod megmondom ki vagy.
Muszlinkendő - muszlim hatás - járványcsador takarja az arcokat, kivéve néhány kortárs lázadót: " A pofámat bekötöm ha kell, de az orrom kendőt el nem visel!" Roskatag Cyranókként ülnek a villamoson, nyakig kompromisszumba temetve.

Zötykölődve száguld velünk a trend szerinti járat, a kopott sínek kínálta perspektíván dobálódva megállótól megállóig.
Velem szemben stand by üzemmódban pislognak a szemek: "Nem vagyok itt, ne hagyj üzenetet" Fülhallgatós disztópia: zenére telik a jelen, múlik a most.
Elmosolyodom büntetlen, mert ez sem látszik a maszk mögött. Azt mondják, hogy ez má'gia és tényleg. Örömáram színesíti meg a képet. Nem a világ változik csak a nézet. Napsüti van, harsány zöldekkel, felhőntúli kékkel, látens és virulens vitalitással.
Egy apró darázs is velünk utazik. A fényt látja, az üveget nem. Makacsul keresi a kiutat. Tudom mit érez. De ezen a villamoson légkondi van (nincs) az ablakok nyithatatlanok. Szurkolok neki, s utat mutatva leszállok. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak. Nem követ. Élete fénye balról pompázik. Na, majd ha fordul a járat. Talán.

komment

Egy korona sem uralkodhat akaratuk ellenére népek, nemzetek felett sokáig

2020/03/16. - írta: Swordsman

Tisztán emlékszem, hogy a konyhában álltam. Hatodik hete otthon. törött karomon gipsz és a viszketés. Arcomon sápadt szobapenész. Abban az állapotban, amikor már sem feküdni, sem ülni nem jó és lakás minden perspektívája hóttunalmas. Könyököltem a nyitott ablakban. Nénik huzizták a kocsijukat, a postás talpig zöldben tört a célja felé, a Nap ifjonti hévvel ölelte és szerette Földanyát. Ekkor megláttam magamat. Vidám, szinte már-már ruganyos léptekkel siettem az utcán. Karomon se gipsz, se törés. A fejemen láttam, hogy megint ibolyákat csodál és aranyvessző-virágokkal kacérkodik. Tompa poszméhes zümmögéssel rajzottak körül a gondolataim, szakállam derűsen göndörödött és szemem csillogott. "Das ist natürlich. Frühling ist Frühling!" gondoltam, majd becsuktam az ablakot és leültem a tévével szemközt. "Egy gipsz sem tart örökké" suttogtam magam elé. "Megvárunk!" ígérték a zöldellő kis ágyások.

komment

Istenkém, hát ezt is megértük

2019/10/29. - írta: Swordsman

(Látod Anya, beérett a vetés)

Mióta felnőttem, megeszem a szikkadt kenyeret is, 
nem köpködöm szét a szőlő héját, akkor sem ha keserű.
Nem akarok már egy egész dinnyét felfalni,
és képes vagyok kétszerre megenni egyetlen tábla csokit.
Helyére teszem a dolgokat, otthon magamtól papucsot veszek.
Nem dobálom kupacba a ruháimat, nem olvasok a takaró alatt,
és nem szaladgálok a lépcsőházban. Sem.
Azt hiszem tök uncsi öreg lettem…

komment
süti beállítások módosítása