Sok dolgot nem csinálok jól ebben az életemben. Azonban kevés olyan fájó pont van, mint az, hogy a matematikával külön párhuzamos dimenzióban létezem. Ülök a gép előtt valamit épp írok, mikor megáll előttem Imi fiam. Jelenleg olyan magas mint én és még bőven van benne növési potenciál. Büszkén nézem. Ő letekint atyjára – vagyis rám, mély szeretettel. Mutálástól három oktávban ugráló hangjával kérdi:
- Apa tudsz segíteni? – S meglóbálja a kezében tartott füzetet.
- Persze. – válaszolom, s intek az asztal másik oldala felőli szék felé.
- De matek. – folytatja – kétismeretlenes egyenlőtlenség…-
Zavartan nézek rá. Értem. Két ismeretlen. Mutatkozz be nekik, beszélgess el velük és ha szimpatikusak találkozzatok később is. Az egyenlőtlenségről pedig hosszan tudnék beszélni, akár társadalmilag, akár történelmileg. Vagy személyes tapasztalatból. De biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Ezt nem mondhatom neki. Ideje felemelnem a babérkoszorúmat, ráakasztanom a fogasra és leugranom az atyák számára fenntartott Olümposzról. A realitások aszfaltjára - salto mortale - mentőkötél nélkül.
- Anyád szívesen segít amint hazaért. – Majd próbálom menteni a menthetetlent.
- Földrajz? Töri? Nincs? -
- Az már megvan… Akkor megvárom. – Sóhajtja és bevonszolja kamaszodásban megfáradt testét a szobájába. – Addig játszom Márkékkal. -
A „márkék” országos játék-barátai, névről már rég bevonultak a család pszeudo-ismeretségi körébe, de a fülhallgatónak hála, csak Imi kommentjeit hallom. Hamarosan nevetéssel, LoL nyelven megfogalmazott utasításokkal, baráti civódással és némi: „De miéééért…” kezdetű reklamálással telik meg a lakás. Rém kellemetlenül érzem magam. Vali későig dolgozik, s ha hazaér fáradtan még ülhet neki Imivel együtt megküzdeni két ismeretlennel és az egyenlőtlenségekkel. Legalább a vacsora kész. Ahhoz értek. Bármikor összeütök egy remek „havanna” vacsorát. Ha van itthon, na akkor ….-t főzök.
De ez most kevés ide. És ez csak egy példa. Nagy szükségem lenne matematikai kompetenciákra már csak a túlélés miatt is. De olyan mintha egy levágott végtagomat akarnám használni. Tudom, hogy lennie kéne, de csak a fájó hiányát érzem. Manapság diszkalkuliának mondják. Szép disz-es jelző. Én minden vagyok csak díszes nem. Emlékszem. Legelső emlékem a matematikával kapcsolatban, óvodai nagycsoportos koromig nyúlik vissza. És fáj.
Fényes udvari óvoda, kísérleti csoport. Az a generáció vagyok akiken valaki, valamit, valahogyan mindig kísérletezett. Pedagógiailag. Nagy csoportos vagyok, alig tizenöt kiló, étvágytalan, bocitérdű, sápadt, szőke, sztk-keretes pápaszemes, ráadásul letakart jobb szemmel. Nyári idő van gondolom lassan óvoda végén járok. Kék kockás kantáros nadrág és valami ing rajtam. Minden homályos és kissé zavaros a szemüveg és a rossz látásom miatt. Asztalok mögött ülünk előttünk Erzsike néni aki óvó, és néhány más itt látott felnőtt. Meg ismeretlenek. Bácsik, akkori szememnek öregek és szigorúak. Mindenki ideges. „bemutató óra”. Előttünk mágnestábla, gumiborítással és rajta fekete alapon fehér vonalakkal meghúzott sorokkal. Mellette az asztalokon kicsi, fém gyümölcs-piktogrammok.
- Jó, tegyetek fel a táblára hét cseresznyét. Ha leveszünk belőle hármat, hány cseresznye marad? Számoljátok meg gyorsan! -
Küzdök a cseresznyékkel. Nincs körmöm és a gyümölcsök nagyon tapadnak a táblára. A körömágyamba szúr mindegyik mire lefeszegetem. A többiek már rég megszámolták, nagyonügyesek voltak. Már valami körte és szilva van felrakva. Kapkodok, hogy utolérjem őket. Felteszem, leveszem, fájnak az ujjaim és csalódott vagyok mert nagyon nem vagyok „nagyonügyes”. Sőt. Legyőzöttnek és megalázottnak érzem magam. Én, aki már egy sereg dínó nevét ismertem, és vitorláshajó-kapitány akarok lenni. (akkor ment az Onedin család)
Snit. Következő emlékem általános iskolai. Az alsóra nem nagyon emlékszem. Voltak valami színes pálcikák, meg pöttyök, meg számegyenes. Egyik se volt mágneses így nem is okoztak valami mély benyomást. Felsőben megkapott minket matematika oktatás céljából a Paradicsom. Nagy darab, tenyeres-talpas asszony volt, akit Természet Anyácska a vastagabbik ecsetével rajzolt meg. Volt neki becsületes neve, de ennyi év távlatából nem illő felróni neki. Vagy Paradicsomnak, vagy Pampulánénak hívtuk asszonyneve gyermeki kifacsarásával. Férje ugyanebben az iskolában testnevelési gyakorlatokkal gyötörte a rá bízott tanulókat. Pampuláné nyugdíj előtt állt néhány évvel – és életcéljának tűnt, hogy ezeket az éveket meg is élje. 
A Paradicsom becenevet a nyolcvanas években divatos éktelenül vörös, tupírozott hajáról kapta. Igazi napszámos volt a pedagógusok között, s a vele szemben hangoskodó diákok légiói, kiket az élete során bevezetett az algebra és geometria rejtelmeibe, felőrölték, ledarálták és szétszórták az idegrendszerét. Kellemetlen vontatott hangján mindig üvöltött. Ma is hallom: „ Barééé, Keccskéés, Timmmmer.”
Általában ugyanúgy teltek el az órái. Vagy a táblára rajzolt, írt ismeretlen dolgokat. (Értve? Mit nem lehet ezen érteni?) vagy a „Vegyétekelő a matematikai példatárat nyissátok ki az 2Xy-dik oldalon és oldjátok meg a ….. feladatokat. Óra végén ellenőrizzük.”
Ha feleltetett az amolyan átmenet volt a kínai átnevelő táborok kritikai bírálatai és a két személyes posztmodern színházi tragédiák között. - Ezt se tudooood? – nyújtotta a szót. - Egyes! – Komoly hadjáratot folytatott az őt gyötrő tudatlan diákhordák ellen.
Történt azonban, hogy vesztére feltalálták az informatikát és az iskolánkat is elérte a science-fiction utópia. A matematika teremben is landolt egy Comodore-64-es típusú személyi számítógép. Paradicsom osztott-szorzott (mivel ez volt a szakmája) és arra jutott, hogy nem fogja megúszni, nyugdíjig valószínűleg informatikát is kelleni fog majd oktatnia. A megfelelő tudás megszerzésére remek alkalmaknak számítottak a tanórák. Gyorsan kiszórt egy két oldal feladatot a példatárból, majd odahúzódott - háttal az osztálynak - a monitor mellé. Mivel vaskos ujjai kevéssé boldogultak a klaviatúrával, mint a krétával, magához szólította valamelyik lány osztálytársunkat és elkezdett zsolozsmázva diktálni neki: - Cé kettőspont, enter. Rd temp, enter. Goto… - és így a végtelenségig - vagyis a tanóra végéig. Ezen a folyamaton csak akkor változtatott, ha az általános hangerő meghaladta a kritikus határt. Ekkor vállból hátrafordulva üvöltözött az osztállyal. Hamar kitanultuk a dolgot, így egész eredménytelen, de annál szórakoztatóbb negyvenöt perceket töltöttünk el matematika címszó alatt. Jelző csengőkor mindenki összepakolt és felsorakoztunk a fal mellett, hogy kicsengőkor mint valami startjelre, minél gyorsabban elhagyhassuk a termet.
Egy alkalommal Robi barátom lezser könnyedséggel nekidőlt a falnak, s hátával megnyomta azt a kapcsolót, amelyik áramtalanította a termet. Pampuláné a dühtől céklavörös fejjel ugrott fel, majd odarohant Robihoz. - Te hülye, most nézd meg mit csináltál! – ordította és akkora pofont kevert le, hogy még nekem is fájt, aki csak láttam.
Újabb snitt. A család aggódott, hogy mi lesz velem, ilyen gyászos teljesítmény mellett és beíratott matematika korrepetálásra. Valamelyik hétköznap délutánonként volt. Egy szőkére göndörözött, zölddel-pirossal alaposan kitatarozott arcú néni lakására kellett felmennem, ahol végtelen unalomba fulladó küzdelmeket vívtunk a tudásért. Volt egy palotpincsije, aki mindig majdnem megengedte, hogy az asztal alatt megsimogassam és egy nagyon menő aranyozott színű vonalzója a végébe épített számológéppel. A kezdeti kiábrándultságot, hosszú hanyatlás követte a kockásfüzetbe (Négyzetrácsos tudom!) írt végtelen hosszúságú feladatok között. Az volt a baj, hogy a matematika korrepetálásom egybeesett az egyetlen önként választott reál tárgyú délutáni szakkörömmel. A Kémiával. Csodálatos tanárnőnk volt, tele élettel, és izgalmas kérdésekkel, s imádtam a kémiaórákat. Be is iratkoztam a szakkörébe, s az első néhány fantasztikusan élvezetes alkalom után, el kellett maradnom, mert korrepetáltak matematikából. Ezt gyerekfejjel annyira szégyenletesnek éreztem, hogy nem mertem elmondani senkinek. Többek között neki sem, így csak lehajtott fejjel végtelen zavarban motyogtam valamit, hogy „sajnálom nem tudok menni”.
Fájdalom, frusztráció, félelem és szégyen. Egyáltalán nem tudatosan, de ezek az emóciók kapcsolódtak nekem a matematikához. Gyerekként egyetlen ösztönös válasszal rendelkeztem erre a problémára. Bezártam ezt a rettentő ijesztő szobát, eldobtam a kulcsát és soha nem mentem a szükségesnél közelebb az épülethez sem.
Most meg itt vagyok felnőttként, apaként és szomorúan állok a fiam ismeretlenjei előtt – és azon imádkozom, hogy neki ne kelljen ilyen élményeket átélnie.

 Az Izémicsoda

Höre Kull Mogyerisztáni kalandozása alatt esett meg ez a szép történet. Midőn átvágtak a Kárpátok büszke bércei között, melyről még az akkori helyiek sem tudták, hogy hogyan is hívják, azt meg pláne nem, hogy mi a fene az a gyűrt lánchegység. Általában csak Rohadt Fárasztónak vagy a Minekmentodának becézték maguk között. Nos ahogy átvágtak a medvék, farkasok, fenyvek és jeges patakok között és leereszkedtek a túloldalt, látták, hogy hatalmas mezők váltakoznak hatalmas erdőkkel amiket hatalmas folyók szelnek keresztül-kasul. Ezen a sok hatalmasságon úgy elfáradt a szemük, hogy elhatározták megpihennek egy kicsinyég. Le is táboroztak az ezerpárszáz év múlva önkéntesen, agitáció útján létrejövő Béke MGTSZ, később Agaricus bt, később Víz-Gáz és Zab Zrt 050-es típusú humuszos homoktalajára. Gyorsan tüzet raktak, felállították a hosszúházat felrugdosták a révületbe esett sámánt, hogy az tömjénégetéssel gajdolással és hadonászással távol tartsa a szúnyogokat. A kisebbek összegyűjtötték a szedret és a gesztenyét, a nagyobbak a Helyi Faunában válogattak ehető zsákmányállatot vacsorára. Höre Kull aki igazi vezetőként szótlancsendben figyelte a szokásos esti tevést-vevést elhatározta, hogy megörvendezteti az erdő egyik fáját bőséges és ásványi anyagokban, nyomelemekben, oxálsavban gazdag vizeletével. A gondolatot hamarosan tett követte, s amikor tevékenysége végeztével ellépett az ijedtében októberben virágba borult kocsányos tölgytől, megakadt valamin a tekintete. Nézte-nézte erős tudásvágytól hajtva de sem megérteni sem megnevezni nem tudta mi az egekcsudája lehet az.
- A kalyiba romjai azok kalyiba romjai. A törött cserepek és csontok is csak törött cserepek és csontok. De mi lehet az az izé amelyik rozsdállva és zölden áll a góré üszkös roncsai mellett? Morfondírozott magában.
- Hejj! Tunguszkai Holtláp, legidősebb fiam, jer ide! – Kurjantotta el magát.
Tunguszkai Holtláp azonnal nyakába kapta a lábát, mert apjaura nem szokott minden ok nélkül ordibálni – légyölő galóca fogyasztása nélkül. De rájött, hogy így nem hogy sietni, de jóformán mozdulni sem bír, úgyhogy két elhatározásra jutott. Az első az volt, hogy kibogozza összekuszálódott végtagjait, feláll és futva szalad apjához az erdőbe. A másik az volt, hogy valamikor az este folyamán alaposan megveri a jógatanárt akit legutóbbi portyázásukon rabszolgaként alkalmaztak.
- Itt vagyok Apámuram Höre Kull ó nagycsaládunk lánglelkű vezetője! –
- Nézd! – Mutatott a valamire Höre Kull.
- Nézem. –
- Mi ez? -
- Szerintem is. – Válaszolt gyorsan a legnagyobb fiú, de érezte, hogy ez a válasza sem lesz apja örömére. Igazság szerint tudta jól, hogy nem az eszéért van számontartva a törzsi tanács keddenkéni naggyűlésein. Bár, tette hozzá gondolatban, senki sem tud olyan hatékonyan kancsukával menetoszlopot irányítani mint ő.
Apja megsemmisítő pillantással mérte végig időrendben és méretben legnagyobb fiát. De mivel nem volt a fölös beszéd híve így hóna alá csapta félsikerű gyermekét, bevitte az erdőbe, alaposan bedörzsölte korhadt fával, majd a tarisznyájából meghintette shitake-gomba spórával és kitette a fák alá, hogy így legalább hasznát vegye a fajankónak. Visszasietett az izémicsodához.
- Tézis középső gyermekem hamar ide hozzám! – Bömbölte el magát.
Tézis aki nagynak kicsike, véznának vastag, bölcsnek túlokos, hülyének meg túl okoskodó volt jött is gyorsan sekicsi-senagy mellényében és hétmérföldes kalapjában
- Nézd! – Mutatott a valamire Höre Kull.
- Nézem. – Válaszolta Tézis
- Mi ez? –
- Zöld! – Mondta magabiztosan.
- Zöööld? Meg az anyádnak a vala… melyik rokona. Miféle válasz ez?
-Szín! –Válaszolta Tézis magabiztosan. – Az oldalán van két nagy korong mely olyan fogazott szélű. Meg egy nagy kerék is van rajta, dehogy ez mire jó nem tudom. Négy rozsdás lábon ácsorog, a tetején égre nyíló nagy szája van és benne sok fog. Olyan mintha éhesen arra várna, hogy megetessék. –
Tézis nagyon büszke volt válaszára, hiszen egész ügyesen körülírta a valamit. Ám nem kerülte el figyelmét apja keze, amelyik ösztönösen megrándult a csatabárdja szíjazatán.
- És mégis mivel etessük meg? – Kérdezte Höre Kull vésztjósló halk hangon.
- Hááát talán szórhatnánk bele morzsolt kukoricát.
- De az még Amerikában van, mi meg még nem ismerjük. Megint a hülye téziseid!-
- Igaz...
Szólt Tézis és fejét lehorgasztva elindult csomóírásos naplójába rögzíteni az új élményeit. Ilyenkor, ha megkérdezték mit csinál annyit felelt: „Ó, csak bogolok!”
- Termény! Legkisebb fiam siess ide hozzám! – Kiabált immár harmadik gyereke után a bősz atya.
De ez fölösleges volt mert addigra minden vele vérségi vagy rokoni kapcsolatban álló természetes szabad személy és három kutya ott állt körülötte és a valamit nézegette. Kilépett Termény és értelemtől sugárzó szemeivel apjára nézett.
- Itt vagyok Édesapám! –
- Nézd! – Mutatott a valamire Höre Kull.
- Nézem. –
- Mi ez? –
Termény látta testvérei csúfos leszereplését így nem akart elhamarkodott választ adni. Körbejárta, megszagolta, beszélt hozzá, énekelt neki, ám az izé továbbra is csak állt és rozsdásodott. Megmérgelte magát a legkisebb fiú. A hosszúházból előhozta a csillagokkal díszített, ellenségvérrel fröcskölt, hajóbontó, kapuzúzó rettenetes és iszonytatos darját. Beleköpött a tenyerébe, majd mohát dörgölt bele, de közben le nem vette a szemét a zöld akármiről.
- Na galambocskám, hát hiába beszélek én hozzád? Hiába regélek neked végtelen tengerről, jeges szelekről és akkora csukákról mint a karom? Dalaimra táncot nem ropsz? Mézsörömből nem kortyintasz? Akkor nesze neked! -
És erre a „nesze neked”-re meglóbálta háromszor a feje fölött a dart és akkorát odasózott a valaminek, hogy az hét fenyő magasra felrepült a levegőbe, kilencet hengerbucskázott, majd visszaesett négy vékony rozsdás lábára és nem moccant.
- Hát, én meg nem mondom, hogy ez mi lehet Édesapám, de a dar nem sebzi az bizonyos. –
- Rendben hát, nevet adok neki, hogy ne legyen teremtett világban homályban rejtező, aztán elvisszük magunkkal, mert hátha jó lesz valamire. –
- És mi lesz a neve édesapám? –
- Rólad nevezem el legkisebb fiam. A neve mától legyen TerményDarÁlló! –

És több hiba már nem volt ebben a kalandban.

Olyat szeretnék aminek van teteje. És akkor teszem rá amikor csak akarom és akkor senki nem látná hogy mi van benne, csak furcsán csörögne ha mozgatnák és néha nagyon titokzatosan szuszogna és sóhajtozna is. Meg kaparná és furdalná belülről.

És persze lenne neki töve, és ha nagyon szeretném és gondoskodnék róla, akkor kihajtana és olyan szép kerek lenne, hogy aki csak arra jár, arról ábrándozna, hogy milyen jó is lenne vele karikázni. Vagy megenni. Esetleg az égre dobálni. Én meg azt mondanám, vidd csak el, majd nő másik, mert nagyon szeretem.

És még olyat szeretnék aminek nagyon jó szaga van és furcsa dolgokat csinál amikor éppen ahhoz van kedve és odabújik mellém magától, amikor nem süt a nap és nem szól egy szót sem, csak addig forgolódik és dünnyög meg zsörtölődik amíg el nem nevetem magam.

Meg olyat szeretnék ami úgy jó ahogy van, mert nem is lehet másmilyen. És nem az enyém lenne, csak a saját magáé, de azért gyakran lógna velem, mert kedve lenne hozzám. És aki felnőtt csak meglátná, mind olyan mogorva arcot vágna, mint aki koszos kavicsot szopogat, de az mégse akar cukorka lenni. Közben a régi, kicsi önmaguk nagyon rángatná belülről őket, hogy miért nem jönnek oda hozzánk és játszanak velünk csak úgy.

Meg olyat szeretnék, hogy néha levegyem ezt a nagy, kövér és szőrös kabátot és kosszal, puklival és „mitszólnakhozzával” mit se törődve leguruljak egy fűvel telis-tele nőtt domb legaljáig. Azt hiszem napokig kibírnám komolyság, magas vérnyomás, és veszekszés nélkül…

Buddha az emeleti szobában ült és evett. Nem válogatott, szép sorban elmajszolt mindent amit a fogadós nagy hajlongással elé hozott. Nem mintha élvezte volna, hiszen ezt senki sem várta volna el Buddhától. Egyébként sem volt fáradt hiszen az úton levő előrehaladás számára nem eszköz, hanem létezésének értelme  volt. Végtelen kegyelméből sétált fel az egyik teljesen hétköznapi fogadó egyszerű, dísztelen felső szobájába. Látta a vörös cédrus deszkapadlón a rendszeres takarítás nyomait, de mivel ő Buddha volt, így látta a csiszolás, a fűrészelés a kidöntés folyamatát ugyanúgy mint a cédrus életét egészen mag koráig, s a világra jövetelét megelőző cédrusok erdőnyi sorát.

Semmi nem indokolta a megjelenését mégis itt volt. A fogadós a megtiszteltetéstől zavartan és büszkén tüsténkedett körülötte. Felhúzta a bambuszredőnyöket, hogy friss szellő élénkíthesse a vendégét, a leghűvösebb helyre tolta a futonját s közben ragyogott az arca. Arra gondolt, hogy majd mindenki elámul aki csak arra jár és megpillantja micsoda nagyszerű vendég tüntette ki jelenlétével az ő szerény, de tisztességéges szállását.

Buddha persze tudta ezt, de mosollyal az arcán letelepedett a felajánlott helyre, s megkérdezte a fogadóst:

-        Mit tudsz nekem adni? –

-        Tüstént hozok neked ételt, s italt elegendő, hogy felfrissítsen kedves utazó!-

Válaszolta a fogadós, de gyomra összeszorult, mert félt, hogy amit Buddha lábai elé helyez az nem lesz méltó vendége nagyszerűségéhez, s ő szégyenben marad.

A fogadósnak ugyanis volt egy igen lusta, nemtörődöm, önfejű és önző szolgája. Ketten vitték a vállalkozást, de nem mentek túl jól a dolgok. Hiába tanulta meg a fogadós a legfinomabb recepteket, a szolga minduntalan másként készítette el azokat. Általában úgy ahogy mindig is szokta. Hiába kelt korán az egyik és szaladt a piacra, hogy a legfrissebb alapanyagokból készítsen valami jót, ha a másik kint felejtette a napon, vagy levitte a pincébe és hónapokra elfeledkezett róla. Hiába készített kicsiny dobozocskákat a fogadós, hogy abba tartsa a felcímkézett fűszereket, ha a szolgája egyetlen kosárba hajigálta a papírtasakokat  nagy összevisszaságba.

A konyhában a fogadós megragadta az inasa köntösét majd reményeitől és félelmeitől korbácsoltan suttogva üvöltözött vele:

-        Most nagyon össze kell szednünk magunkat, hallod?!? Maga Buddha tisztelt meg látogatásával minket, nem tehetünk akármit elé! Mindenből a legjobbat kell nyújtanunk, úgyhogy szedd össze magad és végre csinálj mindent rendesen! -

Rázta az inast mint Krisztus a vargát, hogy az szerencsétlen majdnem kipotyogott a ruhájából. Fogadkozott erősen, hogy most aztán lesz hű, meg ha, és majd mindenki meglátja, hogy ő mekkora mester. De magában ezen morfondírozott: „Minek ekkora felhajtást csapni egy kövér szerzetes miatt? Hát mitől akkora szám az a Buddha, hogy mindenki hajbókol előtte? Én is tudnék utazgatni fel-alá a világban , még jobban is csinálnám, mert nem izzadnék annyit mint ő!”

De mivel a főnök nagyon határozott és ideges volt ezért összeszedte a legjobb tudását és közösen megalkották az eddigi legpompázatosabb eledelt. Illatos volt, gusztusos, friss és kívánatos; bármely címlapon megállta volna a helyét. A fogadós nagy boldogan vitte Buddha elé, aki három-négy falatra elfogyasztotta. Arcán a mosoly sem lett szélesebb, dicséret sem hangzott el, csak kérdőn tekintett a vele szemközt kuporgóra:

-        Mit tudsz nekem adni még? –

Szaladt vissza a tulajdonos és ismét szoros  felügyelet tartva a szolgáját megint műremeket alkottak. Ahogy az első, úgy a második, a harmadik és a negyedik étek is eltűnt Buddha kerek testében, aki minduntalan kérte a folytatást. A fogadós már szinte mást sem csinált csak szaladgált a konyha és a vendég között, hol teli, hol kiürült tálcákkal egyensúlyozva.

A lusta inas közben szép lassan dühbe gurult: „Csinálom itt a valaha létezett legjobb ételeket és akárha a disznók elé önteném? Egy jó szava sincs? Az lenne a minimum, hogy a vállain hordozzon körbe a városon és hangosan magasztaljon! Na majd meglátjuk mit szól ehhez!”

S megint elkezdett a saját feje után menni. Főzött amiket szokott. Feletette Buddhával az összes felcicomázott maradékot. A lejárt alapanyagokat is beletette. Később igazán komisz és gonosz dolgokat is beletett. Végül beledobált mindent amit csak talált egy nagy üstbe s azt rotyogtatta össze és küldte fel a vendégnek.

Buddha pedig ette a könnyű édes álmokat, nemes csípős-tüzes gondolatokat, bölcs, zamatos meglátásokat ugyanúgy mint a hideg félelmeket, a fortyogó haragot, a keserű gyűlöletet, penészes sérelmeket. Mindent amit csak elé tett a házigazda.

-        Kész! Vége van! Nincs itthon semmi! Kiürült a kamra, Buddha még a pókhálókat is felzabálta a pincéből! – Motyogta a végsőkig kimerült szolga. -   Tudom, mert én főztem bele az ételébe azt is. Egy szem fűszer nem maradt! –

A fogadós térdre borult vendége előtt a tisztaszobában, s arcát a földre hajtva megsemmisülten így szólt:

-        Szégyenben maradtam ó hatalmas Buddha! Nincsen már semmi amivel táplálhatnálak, s szolgám nem csak abból főzött, ami hozzád méltó, hanem mindent, de mindent megétetett veled. Üres a kamrám, a pincém az inasom feladta a harcot.

Buddha mosolya felragyogott, s két hatalmas tenyerét a fogadós vállára téve felemelte őt a földről, hogy tekintetük egybekapcsolódjon.

-        Milyen érzés? – kérdezte.

S a fogadós megvilágosodott.

Bocsánat, ilyen még nem volt. Recept következik a kedvenceim közül való:

Szögek a hátba. Sosem szemtől-szemben. Csak úgy a "poén" kedvéért, esetleg aljas indokból, jellemtörpeségből vagy érzelmi fogyatékosság okán. Egyre megy. Minként az is, hogy szavakkal, vagy virtuálisan; épp' csak odaszúrva, vagy alaposan keresztre feszítve.
Mert utána az ember, védtelenül, magányos-egyedül, a sötétben, próbálja megszabadítani magát. Ami mindig nagy fájdalommal jár, sokáig sajognak a szegek helyei. A sebek vagy behegednek, vagy elgennyesedve mérgezik az elmét-lelket. De ahogy a mondás tartja: "ha nem pusztít el erősebbé tesz". Keményedik a lélek, szem előtt tartod elleneidet, fedezed a hátad és elteszed naftalinba a mindenkiben bízó naiv idealizmusod.
A liberalizmus, tolerancia, és empátia amúgy sem divatos hívószavak a posztmodernben. Rosszabb esetben elhatalmasodik az emberen a fertőzés és megesküszik: "Engem soha többé, senki... Az enyém lesz a legnagyobb kalapács, a legrozsdásabb szeg és én ütök először."
Terjed valami fertőzés a társadalomban. Alattomban, fizikailag tünetmentesen, ám annál pusztítóbban.

Kiürült a szívem, elfogytam. Összes szívdobbanásom elherdáltam a sámánnál jó időre, napsütésre boldog időkre családnak, barátoknak, ismerősöknek. Nem bánom megérte. Most valami idegen, nyúlós mézgába beledermedve vonszolom ezt a romladozó templomot: a testemet - melyben élnem adatott - vonszolom előre térben és időben. Ilyen lehet a csillag-halál: önmagamba zuhanva gyorsan távolodok mindentől és mindenkitől. Nem hasonlítok egykori önmagamra. Érzelmeim örvénylenek akár az utolsó sarabande-ját járó csillag sugárzás és gravitáció tépázta koronája, Dühöm nap-kitörésekként (hol van már régi éltető fényem és ragyogásom?) fakad fel minduntalan, majd erejét vesztve hullik alá a szomorúság és a közöny ürességébe. Nem vagyok itt. Mintha már nem is élnék. Nem maradt ember kit érdekelnék, hát nem maradtam érdekes, nem maradtam humoros, nem maradtam művelt, nem maradtam élő. Nincsennek terveim, nincsennek vágyaim, nem álmodom. Nappal álmos vagyok, este álmatlan, ha megkérdezik mit szeretnék zagyvaságokat felelek. Nem szeretnék adósságokat hagyni magam után. Ennyi. Tudom, hogy Depresszió a neved sötétség. De mi már bizalmasabb viszonyban vagyunk. Ismerem beceneveidet: a neved Magány, a neved Céltalanság, a neved Feledés. Élettelen tó vagy melynek alján házak tükörképei ringanak. Egy ház, egy lélek, egymás mellett szoros egyedüllétben. Hideg táj vagy, Hél hideg pokla vagy: részvéttelen, embertelen szép, fekete, ragyogó, sötét.

A fiamba kapaszkodom. Reggel felszállt a buszra, hogy kiránduljon az osztállyal. Integetett, hogy jön vissza csak megnézi kicsit a világot. Még hiszi, hogy addig semmi nagy baj nem érheti amíg így hárman együtt vagyunk. Még célom, okom, feladatom, és boldogságom van itt e teremtett szép világon. Nagy levegő, nagy mosoly, rímek és remek asszociációk betöltve. Még egy nap, még egy beszélgetés, még egy telefon. Kibírom. Az apák nagyon makacs lények tudnak lenni. 

Este esik, nappal napik

S vagány kis kalapban

gombák állnak az ázott avarban

Közben mosolyt von a számra

Egy virágról virágra szökkenő

Csöppke lepke röpte ropta tánca

Néha kevés is több mint elég

Egy szívből jövő nevetés-emlék

Kacagva ekhózó hangja

Életre kelve a fülemüle dalba’

Vagy a sarkon ácsorogva

Csak rám vár dús sorokba

Nárcisz és orgona fehére-lilája

Tavaszi édes illat-orgiája

(Melynek kerete és ágya

Az eső-ázta gyep és járda)

Tavasz van ismét bolondul

Harsányan zölddel fénnyel és bogárral

Még együtt velem, s én a világgal…

Gyermekdalt dúdolok ezüstös szakállal

(explicit, paradigma, affektív, disszonancia, szubsztancia, pluralista, ezoterikus, agnoszkál, kognitív, disszidens,)

 Látjátok felei szemetekkel ezek vagyunk:

Világosan kimondott, egyértelmű összehasonlításra alkalmas példák, melyek ó kárhozat: érzelmileg érzékenyek valának a rossz rezgések, torz hangzások lényegére! Bolygónyi matériaként tenyészve szellemünk többféle értéket képviselő nézetekből, irányzatokból áll. De hiába intének minket, hogy csak a beavatottak számára hozzáférhető az teljes önazonosság. Bizony mondom tinéktek míg egymásról tudomást alig véve csörtetünk át az Élet reánk szabott szűk ösvényén, addig értékként csupán, felismert, megállapított személyazonosságú halottink szavait kántáljuk, citáljuk; unos-untig, a Nagy Megismerhetetlen megismerésre vonatkozó vágyunktól hajtva. Hiába a gondolkodáson alapuló világnagy-tudatosság; ostobábbak, kicsinyesebbek és szűkkeblűbbek valánk, mint tulajdon elődink voltak. Ne csodálkozzunk hát, hogy az mi Teremtőnk manapság eltérő nézetű; a közösségtől különváló, magányos és egyedülálló. Adassék csend, figyelem, elmélyedés embertársain iránt, hogy ne csak a felszínt, hanem a valót is megtapasztalhassuk.  Adassék csend, figyelem, elmélyedés ennenmagunknak, hogy megérthessük a Teremtő bennünk testet öltő szándékát, s elvégezve azt, jobbá tegyünk minden jelen pillanatot.

 Ámen

Zanza az evidenciáról.

Elővetted, használtad?                              – Tedd vissza a helyére

Leesett/padlóra került?                              – Vedd/emeld fel

Bepiszkolódott?                                         – Tisztítsd meg

Kiválasztottad? Téged választott?             – Becsüld meg

Elromlott? Eltört?                                       – Javítsd meg, alakítsd át

Elment/elveszett?                                      – Engedd el és emlékezz rá

De addig is szeresd oly forrón, önzetlenül és természetesen, ahogy a Nap ragyog mindenre és mindenkire e kicsiny plánétán…