Fekete, ragyogó sötét.

Kiürült a szívem, elfogytam. Összes szívdobbanásom elherdáltam a sámánnál jó időre, napsütésre boldog időkre családnak, barátoknak, ismerősöknek. Nem bánom megérte. Most valami idegen, nyúlós mézgába beledermedve vonszolom ezt a romladozó templomot: a testemet - melyben élnem adatott - vonszolom előre térben és időben. Ilyen lehet a csillag-halál: önmagamba zuhanva gyorsan távolodok mindentől és mindenkitől. Nem hasonlítok egykori önmagamra. Érzelmeim örvénylenek akár az utolsó sarabande-ját járó csillag sugárzás és gravitáció tépázta koronája, Dühöm nap-kitörésekként (hol van már régi éltető fényem és ragyogásom?) fakad fel minduntalan, majd erejét vesztve hullik alá a szomorúság és a közöny ürességébe. Nem vagyok itt. Mintha már nem is élnék. Nem maradt ember kit érdekelnék, hát nem maradtam érdekes, nem maradtam humoros, nem maradtam művelt, nem maradtam élő. Nincsennek terveim, nincsennek vágyaim, nem álmodom. Nappal álmos vagyok, este álmatlan, ha megkérdezik mit szeretnék zagyvaságokat felelek. Nem szeretnék adósságokat hagyni magam után. Ennyi. Tudom, hogy Depresszió a neved sötétség. De mi már bizalmasabb viszonyban vagyunk. Ismerem beceneveidet: a neved Magány, a neved Céltalanság, a neved Feledés. Élettelen tó vagy melynek alján házak tükörképei ringanak. Egy ház, egy lélek, egymás mellett szoros egyedüllétben. Hideg táj vagy, Hél hideg pokla vagy: részvéttelen, embertelen szép, fekete, ragyogó, sötét.

A fiamba kapaszkodom. Reggel felszállt a buszra, hogy kiránduljon az osztállyal. Integetett, hogy jön vissza csak megnézi kicsit a világot. Még hiszi, hogy addig semmi nagy baj nem érheti amíg így hárman együtt vagyunk. Még célom, okom, feladatom, és boldogságom van itt e teremtett szép világon. Nagy levegő, nagy mosoly, rímek és remek asszociációk betöltve. Még egy nap, még egy beszélgetés, még egy telefon. Kibírom. Az apák nagyon makacs lények tudnak lenni.