No habla matek

Sok dolgot nem csinálok jól ebben az életemben. Azonban kevés olyan fájó pont van, mint az, hogy a matematikával külön párhuzamos dimenzióban létezem. Ülök a gép előtt valamit épp írok, mikor megáll előttem Imi fiam. Jelenleg olyan magas mint én és még bőven van benne növési potenciál. Büszkén nézem. Ő letekint atyjára – vagyis rám, mély szeretettel. Mutálástól három oktávban ugráló hangjával kérdi:
- Apa tudsz segíteni? – S meglóbálja a kezében tartott füzetet.
- Persze. – válaszolom, s intek az asztal másik oldala felőli szék felé.
- De matek. – folytatja – kétismeretlenes egyenlőtlenség…-
Zavartan nézek rá. Értem. Két ismeretlen. Mutatkozz be nekik, beszélgess el velük és ha szimpatikusak találkozzatok később is. Az egyenlőtlenségről pedig hosszan tudnék beszélni, akár társadalmilag, akár történelmileg. Vagy személyes tapasztalatból. De biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Ezt nem mondhatom neki. Ideje felemelnem a babérkoszorúmat, ráakasztanom a fogasra és leugranom az atyák számára fenntartott Olümposzról. A realitások aszfaltjára - salto mortale - mentőkötél nélkül.
- Anyád szívesen segít amint hazaért. – Majd próbálom menteni a menthetetlent.
- Földrajz? Töri? Nincs? -
- Az már megvan… Akkor megvárom. – Sóhajtja és bevonszolja kamaszodásban megfáradt testét a szobájába. – Addig játszom Márkékkal. -
A „márkék” országos játék-barátai, névről már rég bevonultak a család pszeudo-ismeretségi körébe, de a fülhallgatónak hála, csak Imi kommentjeit hallom. Hamarosan nevetéssel, LoL nyelven megfogalmazott utasításokkal, baráti civódással és némi: „De miéééért…” kezdetű reklamálással telik meg a lakás. Rém kellemetlenül érzem magam. Vali későig dolgozik, s ha hazaér fáradtan még ülhet neki Imivel együtt megküzdeni két ismeretlennel és az egyenlőtlenségekkel. Legalább a vacsora kész. Ahhoz értek. Bármikor összeütök egy remek „havanna” vacsorát. Ha van itthon, na akkor ….-t főzök.
De ez most kevés ide. És ez csak egy példa. Nagy szükségem lenne matematikai kompetenciákra már csak a túlélés miatt is. De olyan mintha egy levágott végtagomat akarnám használni. Tudom, hogy lennie kéne, de csak a fájó hiányát érzem. Manapság diszkalkuliának mondják. Szép disz-es jelző. Én minden vagyok csak díszes nem. Emlékszem. Legelső emlékem a matematikával kapcsolatban, óvodai nagycsoportos koromig nyúlik vissza. És fáj.
Fényes udvari óvoda, kísérleti csoport. Az a generáció vagyok akiken valaki, valamit, valahogyan mindig kísérletezett. Pedagógiailag. Nagy csoportos vagyok, alig tizenöt kiló, étvágytalan, bocitérdű, sápadt, szőke, sztk-keretes pápaszemes, ráadásul letakart jobb szemmel. Nyári idő van gondolom lassan óvoda végén járok. Kék kockás kantáros nadrág és valami ing rajtam. Minden homályos és kissé zavaros a szemüveg és a rossz látásom miatt. Asztalok mögött ülünk előttünk Erzsike néni aki óvó, és néhány más itt látott felnőtt. Meg ismeretlenek. Bácsik, akkori szememnek öregek és szigorúak. Mindenki ideges. „bemutató óra”. Előttünk mágnestábla, gumiborítással és rajta fekete alapon fehér vonalakkal meghúzott sorokkal. Mellette az asztalokon kicsi, fém gyümölcs-piktogrammok.
- Jó, tegyetek fel a táblára hét cseresznyét. Ha leveszünk belőle hármat, hány cseresznye marad? Számoljátok meg gyorsan! -
Küzdök a cseresznyékkel. Nincs körmöm és a gyümölcsök nagyon tapadnak a táblára. A körömágyamba szúr mindegyik mire lefeszegetem. A többiek már rég megszámolták, nagyonügyesek voltak. Már valami körte és szilva van felrakva. Kapkodok, hogy utolérjem őket. Felteszem, leveszem, fájnak az ujjaim és csalódott vagyok mert nagyon nem vagyok „nagyonügyes”. Sőt. Legyőzöttnek és megalázottnak érzem magam. Én, aki már egy sereg dínó nevét ismertem, és vitorláshajó-kapitány akarok lenni. (akkor ment az Onedin család)
Snit. Következő emlékem általános iskolai. Az alsóra nem nagyon emlékszem. Voltak valami színes pálcikák, meg pöttyök, meg számegyenes. Egyik se volt mágneses így nem is okoztak valami mély benyomást. Felsőben megkapott minket matematika oktatás céljából a Paradicsom. Nagy darab, tenyeres-talpas asszony volt, akit Természet Anyácska a vastagabbik ecsetével rajzolt meg. Volt neki becsületes neve, de ennyi év távlatából nem illő felróni neki. Vagy Paradicsomnak, vagy Pampulánénak hívtuk asszonyneve gyermeki kifacsarásával. Férje ugyanebben az iskolában testnevelési gyakorlatokkal gyötörte a rá bízott tanulókat. Pampuláné nyugdíj előtt állt néhány évvel – és életcéljának tűnt, hogy ezeket az éveket meg is élje. 
A Paradicsom becenevet a nyolcvanas években divatos éktelenül vörös, tupírozott hajáról kapta. Igazi napszámos volt a pedagógusok között, s a vele szemben hangoskodó diákok légiói, kiket az élete során bevezetett az algebra és geometria rejtelmeibe, felőrölték, ledarálták és szétszórták az idegrendszerét. Kellemetlen vontatott hangján mindig üvöltött. Ma is hallom: „ Barééé, Keccskéés, Timmmmer.”
Általában ugyanúgy teltek el az órái. Vagy a táblára rajzolt, írt ismeretlen dolgokat. (Értve? Mit nem lehet ezen érteni?) vagy a „Vegyétekelő a matematikai példatárat nyissátok ki az 2Xy-dik oldalon és oldjátok meg a ….. feladatokat. Óra végén ellenőrizzük.”
Ha feleltetett az amolyan átmenet volt a kínai átnevelő táborok kritikai bírálatai és a két személyes posztmodern színházi tragédiák között. - Ezt se tudooood? – nyújtotta a szót. - Egyes! – Komoly hadjáratot folytatott az őt gyötrő tudatlan diákhordák ellen.
Történt azonban, hogy vesztére feltalálták az informatikát és az iskolánkat is elérte a science-fiction utópia. A matematika teremben is landolt egy Comodore-64-es típusú személyi számítógép. Paradicsom osztott-szorzott (mivel ez volt a szakmája) és arra jutott, hogy nem fogja megúszni, nyugdíjig valószínűleg informatikát is kelleni fog majd oktatnia. A megfelelő tudás megszerzésére remek alkalmaknak számítottak a tanórák. Gyorsan kiszórt egy két oldal feladatot a példatárból, majd odahúzódott - háttal az osztálynak - a monitor mellé. Mivel vaskos ujjai kevéssé boldogultak a klaviatúrával, mint a krétával, magához szólította valamelyik lány osztálytársunkat és elkezdett zsolozsmázva diktálni neki: - Cé kettőspont, enter. Rd temp, enter. Goto… - és így a végtelenségig - vagyis a tanóra végéig. Ezen a folyamaton csak akkor változtatott, ha az általános hangerő meghaladta a kritikus határt. Ekkor vállból hátrafordulva üvöltözött az osztállyal. Hamar kitanultuk a dolgot, így egész eredménytelen, de annál szórakoztatóbb negyvenöt perceket töltöttünk el matematika címszó alatt. Jelző csengőkor mindenki összepakolt és felsorakoztunk a fal mellett, hogy kicsengőkor mint valami startjelre, minél gyorsabban elhagyhassuk a termet.
Egy alkalommal Robi barátom lezser könnyedséggel nekidőlt a falnak, s hátával megnyomta azt a kapcsolót, amelyik áramtalanította a termet. Pampuláné a dühtől céklavörös fejjel ugrott fel, majd odarohant Robihoz. - Te hülye, most nézd meg mit csináltál! – ordította és akkora pofont kevert le, hogy még nekem is fájt, aki csak láttam.
Újabb snitt. A család aggódott, hogy mi lesz velem, ilyen gyászos teljesítmény mellett és beíratott matematika korrepetálásra. Valamelyik hétköznap délutánonként volt. Egy szőkére göndörözött, zölddel-pirossal alaposan kitatarozott arcú néni lakására kellett felmennem, ahol végtelen unalomba fulladó küzdelmeket vívtunk a tudásért. Volt egy palotpincsije, aki mindig majdnem megengedte, hogy az asztal alatt megsimogassam és egy nagyon menő aranyozott színű vonalzója a végébe épített számológéppel. A kezdeti kiábrándultságot, hosszú hanyatlás követte a kockásfüzetbe (Négyzetrácsos tudom!) írt végtelen hosszúságú feladatok között. Az volt a baj, hogy a matematika korrepetálásom egybeesett az egyetlen önként választott reál tárgyú délutáni szakkörömmel. A Kémiával. Csodálatos tanárnőnk volt, tele élettel, és izgalmas kérdésekkel, s imádtam a kémiaórákat. Be is iratkoztam a szakkörébe, s az első néhány fantasztikusan élvezetes alkalom után, el kellett maradnom, mert korrepetáltak matematikából. Ezt gyerekfejjel annyira szégyenletesnek éreztem, hogy nem mertem elmondani senkinek. Többek között neki sem, így csak lehajtott fejjel végtelen zavarban motyogtam valamit, hogy „sajnálom nem tudok menni”.
Fájdalom, frusztráció, félelem és szégyen. Egyáltalán nem tudatosan, de ezek az emóciók kapcsolódtak nekem a matematikához. Gyerekként egyetlen ösztönös válasszal rendelkeztem erre a problémára. Bezártam ezt a rettentő ijesztő szobát, eldobtam a kulcsát és soha nem mentem a szükségesnél közelebb az épülethez sem.
Most meg itt vagyok felnőttként, apaként és szomorúan állok a fiam ismeretlenjei előtt – és azon imádkozom, hogy neki ne kelljen ilyen élményeket átélnie.