Araszolok előre, utamon, s lassan kezdem érezni, üknagyapámat, ki - mint édesapám mesélte - egy tiszai halászbokor vezetője volt, s néha napok teltek el két mondata között.
Én beszélek. Általában sokat, mert jó érzés jó emberekkel gondolatokat cserélni, de néha megakadok. A belső világ makacsul ellenáll az élmény megosztásának.
Gyakran elképzelem üknagyapámat, amint ücsörög egy kerben, egy diófa alatti padon, öregen, barnán és ráncosan; mint az örökre partra vont, élethosszig szolgált ladik. Becsülete van, de úszi már nem tud.
Ha kérdezed, csak szemei jelzik, hogy eljutott hozzá a hangod. A könnyesnek ható szemek mint régi katódsugár-csövek hunyorognak és pislognak, ahogy halad az jelenléted - mint ingerület - az elme és a lélek között. Szinte hallatszik a surrogás és az igyekezet, hogy hangod, alakod, szagod, önmagad, hova illik be; az idő hordta, feledés apasztotta emlék-törmelék kaleidoszkópjába.
Mikor megszületik - a szív felől nézvést - az eredmény, mosoly ráncai szaladnak szét az arcon, a szúrós borosta, összevont dús szemöldök között. A munkához idomult s most a hosszú tétlenségtől meggyöngült kezek smirgli durvaságú simogatással írják rád az időn túli szeretet jegyét.
"Látlak" mondja neked az arcod pírja. Ez a látva levés - ez az igazán látva levés - oly boldogsággal tölti el az embert, hogy a lelke mint a róka a "Kishercegben" díszbe öltözik, szaladgál és hempereg.
Mert ő tudja, hogy a tetteknek ereje van. A mosolynak, az érintésnek. A szavakban nem bízik. Legalábbis így képzelem. Sosem láttam, fénykép sem marad róla, nevét sem ösmerem.
Valamelyik nap, Szikigyakor felé sétáltam. Egyedül mentem, reggel volt. A felhők alacsonyan vonszolták szürke hasukat az égen, a szántóföld dús fekete rögei felett némi hideg pára lebegett. Épp csak annyi, hogy sejtelmességbe burkolja a házak távoli sorát, s az út mellett kopaszon ágaskodó nyárfák sziluettjeit. Hideg volt, a földút kissé fagyos, tele autók vágta árkokkal és buszhoz siető lábnyomokkal. Szürke nap, szürke csendélettel, melyhez remekül illett a fákon gubbasztó varjak sokhangú károgása.
Ekkor hallottam meg a visszafogott, érdekes, eddig általam sosem ismert hangokat valahonnan a fejem felől, velem átlósan szemben.
Felnéztem, Vadlibák repültek V alakban (kivéve két renitenst akik a V szárnyai között haladtak) kecsesen, alacsonyan, maguk között beszélgetve. Gyönyörű volt, s én megajándékozottnak éreztem magam. A táj, a hangok varázsa, a hideg télies szagok minden egyetlen csodás egésszé állt össze.
- Képzeljétek! - meséltem izgatottan barátaimnak - Kifele jövet láttam vadlibákat repülni.
Majd elszomorodtam, hogy a varázst nem tudom megosztani, csak az élményt.
Képzeletemben üknagyapám hallgat, mert telis-tele van megoszthatatlan csodákkal, amikhez kevesek a szavak. Hunyorog és felém bólint. Hallgatunk
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.