Buddha a tisztaszobában

Buddha az emeleti szobában ült és evett. Nem válogatott, szép sorban elmajszolt mindent amit a fogadós nagy hajlongással elé hozott. Nem mintha élvezte volna, hiszen ezt senki sem várta volna el Buddhától. Egyébként sem volt fáradt hiszen az úton levő előrehaladás számára nem eszköz, hanem létezésének értelme  volt. Végtelen kegyelméből sétált fel az egyik teljesen hétköznapi fogadó egyszerű, dísztelen felső szobájába. Látta a vörös cédrus deszkapadlón a rendszeres takarítás nyomait, de mivel ő Buddha volt, így látta a csiszolás, a fűrészelés a kidöntés folyamatát ugyanúgy mint a cédrus életét egészen mag koráig, s a világra jövetelét megelőző cédrusok erdőnyi sorát.

Semmi nem indokolta a megjelenését mégis itt volt. A fogadós a megtiszteltetéstől zavartan és büszkén tüsténkedett körülötte. Felhúzta a bambuszredőnyöket, hogy friss szellő élénkíthesse a vendégét, a leghűvösebb helyre tolta a futonját s közben ragyogott az arca. Arra gondolt, hogy majd mindenki elámul aki csak arra jár és megpillantja micsoda nagyszerű vendég tüntette ki jelenlétével az ő szerény, de tisztességéges szállását.

Buddha persze tudta ezt, de mosollyal az arcán letelepedett a felajánlott helyre, s megkérdezte a fogadóst:

-        Mit tudsz nekem adni? –

-        Tüstént hozok neked ételt, s italt elegendő, hogy felfrissítsen kedves utazó!-

Válaszolta a fogadós, de gyomra összeszorult, mert félt, hogy amit Buddha lábai elé helyez az nem lesz méltó vendége nagyszerűségéhez, s ő szégyenben marad.

A fogadósnak ugyanis volt egy igen lusta, nemtörődöm, önfejű és önző szolgája. Ketten vitték a vállalkozást, de nem mentek túl jól a dolgok. Hiába tanulta meg a fogadós a legfinomabb recepteket, a szolga minduntalan másként készítette el azokat. Általában úgy ahogy mindig is szokta. Hiába kelt korán az egyik és szaladt a piacra, hogy a legfrissebb alapanyagokból készítsen valami jót, ha a másik kint felejtette a napon, vagy levitte a pincébe és hónapokra elfeledkezett róla. Hiába készített kicsiny dobozocskákat a fogadós, hogy abba tartsa a felcímkézett fűszereket, ha a szolgája egyetlen kosárba hajigálta a papírtasakokat  nagy összevisszaságba.

A konyhában a fogadós megragadta az inasa köntösét majd reményeitől és félelmeitől korbácsoltan suttogva üvöltözött vele:

-        Most nagyon össze kell szednünk magunkat, hallod?!? Maga Buddha tisztelt meg látogatásával minket, nem tehetünk akármit elé! Mindenből a legjobbat kell nyújtanunk, úgyhogy szedd össze magad és végre csinálj mindent rendesen! -

Rázta az inast mint Krisztus a vargát, hogy az szerencsétlen majdnem kipotyogott a ruhájából. Fogadkozott erősen, hogy most aztán lesz hű, meg ha, és majd mindenki meglátja, hogy ő mekkora mester. De magában ezen morfondírozott: „Minek ekkora felhajtást csapni egy kövér szerzetes miatt? Hát mitől akkora szám az a Buddha, hogy mindenki hajbókol előtte? Én is tudnék utazgatni fel-alá a világban , még jobban is csinálnám, mert nem izzadnék annyit mint ő!”

De mivel a főnök nagyon határozott és ideges volt ezért összeszedte a legjobb tudását és közösen megalkották az eddigi legpompázatosabb eledelt. Illatos volt, gusztusos, friss és kívánatos; bármely címlapon megállta volna a helyét. A fogadós nagy boldogan vitte Buddha elé, aki három-négy falatra elfogyasztotta. Arcán a mosoly sem lett szélesebb, dicséret sem hangzott el, csak kérdőn tekintett a vele szemközt kuporgóra:

-        Mit tudsz nekem adni még? –

Szaladt vissza a tulajdonos és ismét szoros  felügyelet tartva a szolgáját megint műremeket alkottak. Ahogy az első, úgy a második, a harmadik és a negyedik étek is eltűnt Buddha kerek testében, aki minduntalan kérte a folytatást. A fogadós már szinte mást sem csinált csak szaladgált a konyha és a vendég között, hol teli, hol kiürült tálcákkal egyensúlyozva.

A lusta inas közben szép lassan dühbe gurult: „Csinálom itt a valaha létezett legjobb ételeket és akárha a disznók elé önteném? Egy jó szava sincs? Az lenne a minimum, hogy a vállain hordozzon körbe a városon és hangosan magasztaljon! Na majd meglátjuk mit szól ehhez!”

S megint elkezdett a saját feje után menni. Főzött amiket szokott. Feletette Buddhával az összes felcicomázott maradékot. A lejárt alapanyagokat is beletette. Később igazán komisz és gonosz dolgokat is beletett. Végül beledobált mindent amit csak talált egy nagy üstbe s azt rotyogtatta össze és küldte fel a vendégnek.

Buddha pedig ette a könnyű édes álmokat, nemes csípős-tüzes gondolatokat, bölcs, zamatos meglátásokat ugyanúgy mint a hideg félelmeket, a fortyogó haragot, a keserű gyűlöletet, penészes sérelmeket. Mindent amit csak elé tett a házigazda.

-        Kész! Vége van! Nincs itthon semmi! Kiürült a kamra, Buddha még a pókhálókat is felzabálta a pincéből! – Motyogta a végsőkig kimerült szolga. -   Tudom, mert én főztem bele az ételébe azt is. Egy szem fűszer nem maradt! –

A fogadós térdre borult vendége előtt a tisztaszobában, s arcát a földre hajtva megsemmisülten így szólt:

-        Szégyenben maradtam ó hatalmas Buddha! Nincsen már semmi amivel táplálhatnálak, s szolgám nem csak abból főzött, ami hozzád méltó, hanem mindent, de mindent megétetett veled. Üres a kamrám, a pincém az inasom feladta a harcot.

Buddha mosolya felragyogott, s két hatalmas tenyerét a fogadós vállára téve felemelte őt a földről, hogy tekintetük egybekapcsolódjon.

-        Milyen érzés? – kérdezte.

S a fogadós megvilágosodott.