Csak egy fénykép és egy mondat kellett hozzá. Mintha nem is múlt volna el azóta majd húsz év. Kifakadt, mint a testben vándorló szálka, mely egyetlen fájdalmas döféssel fúrja át a bőrt. Az ember pedig nekiáll kivájni, kipiszkálni, kihúzni - fájdalommal, sebbel, fertőzésveszéllyel mit sem törődve annyira elviselhetetlenül feszítő az idegentest a húsomban érzés.
„Ismét együtt a négy muskétás!” Nézem sorban balról jobbra az arcokat.
Arnold vékonyan, jó kondiban, szemüveg keretezte arcán jellegzetes félmosoly. A gimnáziumban is volt benne valami hanyag, értelmiségi, laza elegancia. Ahogy átszűrte önnönmagán az őt körülvevő világot, s csak aztán reagált rá halkan és önazonosan.
Csaba robosztusabban formált alakja piros pólóban, felhúzott vállal zsebre tett kézzel és fekete-fehér szakállal. Holott széles, lelke mélyéről ragyogó mosolya, nagy, teret ölelő gesztusai, máig emlegetett történetei (Masine kaput) hozzátartoztak az osztály identitásához.
Danin nem fogott az idő. Kék szeme, határozott vonásai, atlétikus alkata híven hordozzák harsány dominanciáját. Ő A Vagány. Történhetett bármi vele, az is maradt. Motoron, vagy családdal; szakemberként, vagy haveri körben - magától értetődő természetességgel vezeti a körülötte levőket.
Végül Robi. Aki maga a kedves óriás. Akkor kezdett testet, önbizalmat és image-t építeni. Fontos volt, hogy menő legyen, de sosem tudta meghazudtolni szívét, titkos hősként ügyelt mindenkire.
Ifjoncként tőrélesek a vélemények, anatómiai tökéletességgel szúrnak lélekbe a beszólások és darabolódnak a közösségek csoportokra. Mi voltunk az Ifjúsági Tagozat hetente háromszor gimnáziumi osztályba gyűlve, kettőtől-hétig.
Akkoriban szakáll nélkül, szemüvegesen, túltápláltan, a kelleténél kicsit jobban túltolt intellektussal, kamasznyi - tehát élethalálnagy - problémássággal jártam oda. Másodiktól félállásban a Biogalban dolgoztam, így szépen lassan kimaradtam a társasági életből. Talán nem a periféria legszélén álltam, voltak nálam nagyobb hendikeppel versenybe induló osztálytársaink, de valahol félúton lehettem a looser és a stréber állapot között – már mai ésszel és terminológiával. Akkor túlságosan elfoglalt voltam azzal, hogy éljek és túléljek. Minden nap egy 24 órás vesszőfutás volt a realitás, az álmok és az olvasott világ disszonáns hármassága között.
Mondhatnám, hogy nem érdekelt, de valójában rettentően szerettem volna „háromtestőr” lenni. Nem a vagányságért, nem a buli/balhé kedvéért – hanem a gárdához tartozás élményéért.
El is jutottam a magam júdástöviséig. Ott az osztálykiránduláson, ma is furcsa szégyenérzettel keveredik az emlék, hogy mennyire tolongtam, hogy az többágyas szobában fennmaradó egyetlen szabad helyre engem válasszanak. Végül nem én lettem a szerencsés és az akkor nagyon fájt. Felhorgadó indulattal méricskéltem a másikat miben jobb ő mint én. Ma már tudom nem jobb volt, vagy nem én voltam rosszabb nála, csak ő közelebb állt a csoport értékrendjéhez. Leszerepelt számkivetettként ballagtam fel a „maradékhoz” és fájtam magamnak. Aztán persze elmúlt. A tüskét kagylógondossággal körbevontam a feledés puha, tompa szürkéjével és betettem a lélek által efféle emlékek számára épített Titkok Kamrájába. Egészen addig míg meg nem láttam a képet.
2020 06 07 a négy muskétás újra együtt Debrecenben. Pontosan attól muskétások, hogy vannak olyan közös emlékeik amik csak az övéik. És azért négy mert ők voltak ott egymásnak. De a francba milyen jó lett volna akkor és ott muskétásnak lenni. Egy összetartó "tűzönvízen" közösség tagjaként talán minden másként alakult volna. Talán kevésbé próbáltam volna világnagy, valós és virtuális szociális hálót építeni. Kevésbé törekedtem volna a társaság középpontjává válni mindenáron. Kevésbé csapódtam volna a földhöz lelkileg mikor ezek a közösségeim és illúzióim összeomlottak. De ezek a tűnődések megint a „mi lett volna” lidércfényes mocsárlángjai. Így alakult, s mivel változtatni rajta nem lehet, hát elfogadom a történetet és elengedem a fájdalmamat.
Kint van a tüske, kijött vele jó sok toxikus szennyeződés: irigység, sértettség, magányosság, önbizalomhiány. Maradt a helyén egy jó nagy lyuk, megpróbálom majd valami széppel/jóval kitölteni. Legelőször is lájkolom a képet, mert a muskétások megérdemlik!
