Tisztán emlékszem, hogy a konyhában álltam. Hatodik hete otthon. törött karomon gipsz és a viszketés. Arcomon sápadt szobapenész. Abban az állapotban, amikor már sem feküdni, sem ülni nem jó és lakás minden perspektívája hóttunalmas. Könyököltem a nyitott ablakban. Nénik huzizták a kocsijukat, a postás talpig zöldben tört a célja felé, a Nap ifjonti hévvel ölelte és szerette Földanyát. Ekkor megláttam magamat. Vidám, szinte már-már ruganyos léptekkel siettem az utcán. Karomon se gipsz, se törés. A fejemen láttam, hogy megint ibolyákat csodál és aranyvessző-virágokkal kacérkodik. Tompa poszméhes zümmögéssel rajzottak körül a gondolataim, szakállam derűsen göndörödött és szemem csillogott. "Das ist natürlich. Frühling ist Frühling!" gondoltam, majd becsuktam az ablakot és leültem a tévével szemközt. "Egy gipsz sem tart örökké" suttogtam magam elé. "Megvárunk!" ígérték a zöldellő kis ágyások.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.