Szögek a hátba. Sosem szemtől-szemben. Csak úgy a "poén" kedvéért, esetleg aljas indokból, jellemtörpeségből vagy érzelmi fogyatékosság okán. Egyre megy. Minként az is, hogy szavakkal, vagy virtuálisan; épp' csak odaszúrva, vagy alaposan keresztre feszítve.
Mert utána az ember, védtelenül, magányos-egyedül, a sötétben, próbálja megszabadítani magát. Ami mindig nagy fájdalommal jár, sokáig sajognak a szegek helyei. A sebek vagy behegednek, vagy elgennyesedve mérgezik az elmét-lelket. De ahogy a mondás tartja: "ha nem pusztít el erősebbé tesz". Keményedik a lélek, szem előtt tartod elleneidet, fedezed a hátad és elteszed naftalinba a mindenkiben bízó naiv idealizmusod.
A liberalizmus, tolerancia, és empátia amúgy sem divatos hívószavak a posztmodernben. Rosszabb esetben elhatalmasodik az emberen a fertőzés és megesküszik: "Engem soha többé, senki... Az enyém lesz a legnagyobb kalapács, a legrozsdásabb szeg és én ütök először."
Terjed valami fertőzés a társadalomban. Alattomban, fizikailag tünetmentesen, ám annál pusztítóbban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.