A kávéfőzés misztikuma

Imádom a reggeli kávéfőzést. Alapvetően lusta vagyok, így jó időbe telt míg rájöttem, hogy -még a teljes ébredés előtt- szeretek bíbelődni vele. Leginkább a hétvégén vagy szünnapokon amikor van időm kiélvezni a szimbolikáját. Nem nagy „was ist das” - már hogy megcsillogtassam német tudásom közel 30%-át. Csillogtatni azt tudok, németül szót érteni viszont nagyon nem. Kell hozzá egy dallam, amit béta állapotban készségesen bedob az agyzenegép. Ő választ és sose tudom, hogy mikor, mit, miért. Most két sort dünnyögök közben. „Vamos a la playa/ O oooo” ennyi van meg belőle és egy dallam. Feszes kis ritmusok, rézfúvósok, tengerpart, napmeleg, táncoló senioriták és cuba libre koktélok. Sosemvolt életérzés olvasmányokból, filmekből és ki tudja honnan összeszedett élmények esszenciáiból. Ringatózok e dallamra lélekben. Ekkora testet nem könnyű -és felettes énem szerint nem is esztétikus- táncba vinni. Kitekerem a kotyogós kávéfőzőnk nyakát. Kis erőpróba, amit mindig megnyerek. Az efféle apró diadalok amolyan savanyúcukorkák az önbizalomnak. (Riggs és Murtaugh kórusban kiabálják: „Bírjuk még a gyűrődést!”) Íves suhintás és a zacc java része puffanva landol a szemetesben. Másik emlékroham: Egy volt kolléganőm kiskanállal úgy kaparta a zaccot mint lelkes manguszta a korhadó pálmatörzset. Elhurcolom a testet a mosogatóig és elsikálom. Nem szeretem az állott kávéízt. Közben a senioriták örökké táncolnak a seniorokkal, zúg és hullámzik a tenger. Vamos a la playa…

Öregecske jószág, múltja van neki is. Alsó víztartályának újragondolásáért felváltva versengett a gáztűzhely lángja és a derekánál kiszuszogó kávé ráégő cseppjei. A kávé nyert. Volt egy nehéz korszaka a kávéfőzőnek amikor megnyomorodott tömítőgumija miatt rendszeresen szivárgott, s így az alja szép barna nonfiguratív mintát kapott. Az új szilikonos betét teszi a dolgát, azóta hibátlanul ott csordogál és köpköd ahol kell. A teteje az rendben van, korához képest jól tartja magát.  Egyedül a füle olvadt meg, s mint valami bizarr fekete cseppkő lóg alá az oldalán.

A berögzült mozdulatok. Akár meg is jegyezhetném, hogy meddig kell tölteni a vizet. De nem. Találomra, érzésre nagyjából eddig. Szűrőt a helyére és ha nem áll benne a víz megkopogtatom körömmel. Mindig. Azt hiszem csak azért, hogy lássam a miniatűr vízcseppeket parabolákat ugrani. Pöttöm gömböc delfinek szökellnek és tűnnek el. Óvodásként tudtam, ha nagy leszek, vitorláshajó-kapitány leszek. Nem lettem.

Szekrényajtó, oda se nézve kávésdoboz elő, tető le. A Világrend megnyugtató állandósága. Minden ott van, ahol lenni szokott: a neki rendeltetett helyen. A darált kávé vad, kesernyés, pörkös jó szaga -egy szippantásnyi üzenet a világ napsütöttebb feléről. Brazília, Etiópia, Guatemala… Ott se könnyebb – de legalább nem pörkölt cibetmacska-sz_rt főzök Arany-O-Matában eltartott kisujjal. Persze szívesen megkóstolnám, kíváncsi természet vagyok. Pont három púpozott teáskanál az adag a barna porból. Csokoládé színű dromedárokként vonulnak át a doboz mélyéről a főző szűrőjébe. Ráteker, meghúz érzem, ahogy csavarodik az alumínium (Acsádon alanamónium ahogy az a helyi dialektusban elhangzott). Hiába, nem a rég-otthoni rozsdamentes acél insrtumentum. Sic transit gloria mundi. Ahogy erősödik a profit éhség úgy silányodnak a használati tárgyak – ma már csak a hulladék készül az Örökkévalóságnak.

Mindennapi alkímia On. A gáz kék, áradó lángjai fölött csapvízből és pörkölt magőrleményből kávé születik. Hosszú hallgatás és csend után kibuggyan az első szurkos fényű, sűrű, vadállatian keserűn illatozó csepp. Önkényesen betölti a konyhát, utat talál az ébredés szélén szendergő Jobbik Felem tudatalattijáig, csábítgatva Őt a visszatérésre. Fél szemmel a nyitott tetővel fővő kávét lesem. Közben a rutin szülte automatizmussal teszem egymás mellé a poharakat. Vali zöld-fehér pohara rendezői jobbról, az én sötét üveg kávés pohárkám balról. Mióta a Józsidoktor diagnosztizálta vérem édességét pöttyel iszom a feketét, s egy ideje Vali is. Megrázom a dobozt. Kétszer. Miniatűr rumbatökként csörög. A fülem automatikusan leltározza a hallottakat: még bőven két hét, napi két otthon elfogyasztott kávéval számolva is.

Közben a folyamat a végéhez ér. A nagy, csendes, vajúdó, kezdetek sűrű szinte rögös darabjai után, hangos hörgéssel, köpködéssel habos, átlátszó, vizes, híg folyadék habzik elő a cső végén. Ráhajtom a fedelét, mert csak összehányná a tűzhelyet maga körül. Jobb így mindannyiunknak. Végül elcsendesedik s én elzárom a lángot. Egyszer mind így leszünk vele. Lefőtt a kávé.

Megkavarom, hogy hígja és veleje egyként jusson a poharakba, s kitöltöm. Sóhajtásnyi havannai tej (ha van, na akkor töltök bele) Ő három pöttyel én kettővel iszom. A playan lenyugszik a nap, Lassan szétválik a való, a csak bennem létezőtől.

Jó reggelt.