A neon sárgás fényénél egyedül lábujjhegyezek a konyhában. A család alszik, én pedig két pogácsával lezökkenek a laptop elé. Szoktatom magam vissza a hétköznapok sodrához. Nemsoká jövőre van és munkanap. A 6.50-es kelés egyelőre komoly utópiának tűnik, a biológiai órám jelenleg köszönő viszonyban sincs a realitással. Hajnalban még javában nosztalgia-mozizott velem. A Filmet. Mel Gibson stílusteremtő Rettenthetetlenjét néztük családilag.
Amikor először láttam, Valival ketten voltunk még egymásnak. A Víg Mozi alagsori termében néztük szapora pulzussal, a látványtól, hangoktól mámorosan. A lovasroham dübörgött s a lélegzetem is elakadt. Wallace kiabált, hogy "Várj!!!" hát mi is az utolsó pillanatig vártunk, hogy a schiltronok hosszú lándzsáikkal megállítsák a lovagok rohamát.
Most hárman vagyunk. Imi fiam végigér az ágyon, enyémnél is nagyobb lába lelóg és önkéntelen mocorgással rajzolja ki a cselekmény emotív görbéjét. Fekszem a földre terített félbe hajtott polárokon, mint annakidején édesapám -csak immár én vonultam önkéntes száműzetésbe az ágyról - fáj a derekam, puha a matrac. Családi minták: tükör tükröződik a tükörben, de a megfejtést kitakarja a belógó kíváncsi fejem. Vajon megláthatnám a végtelen láncolatot ha úgy lennék ott, hogy nem vagyok ott? (Schrödinger ételt tesz egy dobozba.)
Pereg a film, amit anno rojtosra néztünk: dvd bővített rendezői változat, bizonyos jeleneteket többször is kikockázva, mert látni kellett, hogy bűvésztrükk vagy mágia. Mára ezerszer látottan, minden hibáját ismerve is, mélyen átélten szeretem. Mi ez, ha nem párkapcsolat? Persze a film ugyanaz, csak a nézőpontom változik folyamatosan. Patrick McGoohan aki Nyakigláb Edwardként maga a megtestesült kegyetlenség és stílus, épp utánozhatatlan lesajnáló megvetéssel ejti ki: "Irish".
Kedvenc jeleneteim egyikét hallom. Lassan tudatosul, hogy többet nézem a fiam arcát mint a filmet. Hat rá is a varázs? Nevet? Szörnyülködik? Átél? Vajon a mese, amit annyira túlhaladott már a CGI, a forgatókönyv-írás szabályrendszere, tempófeszítése, kamerakezelése -az én megkopott hímporú pillangóm- képes-e még őt is megajándékozni?
Harmincvalahány év távlatából is élénken él emlékezetemben apám rajtakapott boldog-büszke pillantása, mikor kamasz koromban annyi konyhai sertepertélés és nézelődés után kezembe nyomott egy halott pontyot mondván: "Eleget láttad tőlem, hogy kell. Tessék, csináld egyedül." S én legjobb tudásom összeszedve nyúztam, beleztem, irdaltam s Ő a hátam mögül nézte. Nincs Kwisatz Haderach, az út nem rövidíthető le. Manapság megélem mindazt, amit érteni véltem.
"Apa!" s ez most nekem szól "A filmet nézd!" Persze. A film. Wallace utolsó erőfeszítéssel kiszakadó szabadság-kiáltása, Murron minden földi kínon túli mosolya még ma is katartikus pillanat. Szegény "hálivúd" által két külön személlyé tépett Robert of Bruce (Szebbik Felem önkéntelen kommentárjaiban az áruló s_ggfej) Bannockburni csatája már csak felesleges lábjegyzet. Flitter a szülinapi torta tűzijátékának oldalán: van de minek?
Irgalmatlanul késő van, a gyerek kikönyörgött téli szüneti fennmaradási engedélyén is rég túl. Nem is vitatkozik mikor alvásra szólítjuk fel. Közben csendes elégedettség tölt el: szereti. Mintha az én érdemem lenne. Facebook kihívás nesze neked: ”Ne írj semmit csak ossz meg egy képet.”
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.