Reggeli anzix

Hó van és hideg és jó vala. A házmesterünk gondosan túrt egy járatocskát az este lehullott apró szemű, repkedős hajlamú hóban. Na nem valami széleset, csak olyan egy hólapátnyit, de az is valami! Igaz ha szembe jönnek az emberrel akkor ki kell térni fél lábnyival mindkét félnek a nyomtávból, és a fiammal egymás mellett is bajos haladni. Az utak szokás szerint átmenetet képeznek a műkorcsolya-pálya és Szibéria kihalt poljéje között. Az autók lépésben, meg-megfarolva, kicsúszva kínlódnak rajta.

Gyerekkoromban olvastam Vaszilij Jan-tól A ​jégmezők lovagját. Amikor a Csúd-tavi csatát olvastam, kamaszként erősen röhögtem, amint magam elé képzeltem a „patkó-hegyen” óvatosan toporgó szétcsúszó lábú lovakat, a tetejükön harsányan „Donnerwetterező” teuton lovagokat. Most ugyanez a kép, csak korunk kései páncélozott lovagjai a jól fűtött harci szekereik mélyéről, dülledő szemmel kémlelik az utat, a többi autóst és a továbbra is lenézett - fehér alapon fehérrel takart zebrát használó - botorka gyalogokat. Csak nem németül káromkodnak. A motorizált ménesek - miként azon az elképzelt téli csatán  - patahegyen, egyesben tipegve vonszolják a kocsikat a reggeli dugókban.

Imi fiamat már elkísértem a sarokig, s a rituális búcsúzkodás után (Szia apa, vigyázz magadra! Szia Imi, okosodjál, ügyesedjél és legyen jó napod!) elindulunk ki-ki a maga megélendő valósága irányába.

Szeretem ezt a kis reggeli magányos sétát a villamosig. Régi építésű belvárosi házak, az elmúlás különféle aspektusait próbálgató tégla, deszka, illetve hullámpala kerítések, igazi jó békebeli füstszag és a mindent beterítő fehérség. Gyanakodva kerülgetem az alattom jégfoltokat akik a hó alatt bujkálva próbálják az arra járók lábait összekuszálni.

Ha úgy vesszük ez is egy amolyan meditatív zen-jellegű tevékenység. Az úton való előrejutás. Épp ezért rezzenek össze mikor egy rekedt durva mély hang ordít bele az utca álmos reggeli csöndjébe: „Kecskés!” Én ilyen hangú embert nem ismerek, pláne olyat aki reggel így kurjászna utánam.

Megismétlődik a kiáltás és én a fejemet forgatva keresem a hang forrását. Fekete foltok az utca város felőlebbi végénél, biztos, hogy ők lesznek. Ahogy újra hallom a hangot rájövök, hogy nem is a nevemet kiabálja az illető.

Az „illető” egy alacsony és vékony férfi. Fekete nadrágot, fekete steppelt kabátot és usankát visel. Barna arca szinte eltűnik az általa hordott nagy feketeségben. Pár női tagja a kitett kukák fedeleit emelgeti és vizslatja azok tartalmát. A férfi házilag barkácsolt kocsit húz maga után mely egy (fektetett C formában meghajtott alumínium csövekből, a szocialista tervgazdálkodásban gyártott) babakocsi alvázának és egy elpusztíthatatlan, valaha világosszürke műanyag gyümölcsösláda szentségtelen nászának eredménye volt. Rozzant kerekei a világ négy égtája felé mutatva düledeznek szét, s inkább csúsznak, mintsem forognak a hóban (tessék megint a lovak a tó jegén). A szekér tetején két nyírágseprű meredezik borzas kuszaságban.

Szinte mellettük járok amikor ismét hallom a férfi kiáltását s megértem: „Seprés!!!” A végtelenül rótt utcák, a hideg, a sivár kilátástalanság úgy megnyomorították ezt az egy szót, hogy csak ennyi hallatszik belőle: „Sprésss!” Egy világra préselt segélykiáltás. „Sprésss!” Daccal, keserűséggel beleordítva a hárommajom-világ közönyébe. „Sprésss!” Tudok dolgozni! Eladom neked az erőmet, időmet. Hosszan hallom a hátam mögül a félpercenként felhangzó kiáltást. Ha itt laknék, mert házam lenne, meg járdám és létem biztonságban, én mindenképp sepertetnék.

Ugyanígy felkavart gyerekkoromban egy másik érthetetlen hangsor mely anno rendszeresen hangzott fel a Fényes udvar bérház-bábelének falai mentén. Hosszú ideig tartott mire megértettem, hogy azok a hatalmas magukra kötött batyut viselő, szomorú szemű asszonyok mit és miért kiabálnak hangosan hétvégenként reggelente. Többször figyeltem őket amint nyújtott, kissé kacsázó léptekkel megérkeznek – miként regényekben a titokzatos karavánok – majd egy megfelelőnek ítélt helyen megállnak a parkolóban, lerakják hátukról a gyapotbála méretű csomagjaikat (Honnan is tudtam mekkora egy bála gyapot? Mindenesetre gyermekfejjel bizonyosan tudtam, hogy hatalmas és élet-nehéz) majd a legnagyobb néni hátravetette a fejét és rekedt, vontatott orrhangon elkezdte a jellegzetes kántálását:

 „Idebájjákidejazoccskoruhákotnáccságáák!” Erre időnként kinyílt egy-két ablak és kihullott rajta néhány, a földet éréskor hangosan szétpukkanó nejlonszatyor, amiből ruhák szóródtak szét a földön. Erre odaszaladtak, s rövid huzakodással egybekötött konzíliumot tartottak a maradványok fölött, s többé-kevésbé összeszedték az abban találtakat, majd távoztak. Ott jártukra csak néhány, széllel kergetőző szatyor-szellem és némi szétszórt ruhanemű emlékeztetett.

Eljött az a nap is amikor kamaszként egy átolvasott este után, félálomban az ágyban lebzseltem, s a világból beszűrődő hangok nem estek át a ráció ellenőrzésén, s az addig érthetetlen kántálás hirtelen különálló, érthető szavakká bomlott: „Dobálják ide az ócska ruhákat nagyságák!” Valami elmúlt végérvényesen. Tovatűnt a karaván, a melegtől rezgő levegő délibábjai, a kitudja miket rejtő batyuik titokzatossága. Csak a „naccságák” és a páriák mezítlábas nyomorúsága maradt. Onnantól kezdve nem lestem őket többet. Nagyon szégyelltem magam és azt éreztem, hogy ez így nagyon nincs jól.

„Sprésss!” Ugyanaz a  dühös „ez így nagyon nincs jól” érzés. Tessék sepertetni!