Hétfő, esetleg kedd…

Ezidáig nem nagyon szerettem a hétfőket. (Garfield is megmondta, benne van a Bibliában a hétfő bűn) De úgy tűnik az én személyes Múzsám ezt a napot választotta, hogy reggelenként meglátogasson. Esetleg kedden, ha hétfőn épp nem vagyok magamnál.
Kopogtatás nélkül benyit, körbejárja szellemem, lelkem szobáit, közben morog, hogy megint nem szellőztetett ki senki, meg hogy lehet ilyen rendetlenségben élni, gondolkodni, alkotni; és különben is púposak a szőnyegek a sok alásepert problémától. Mindig megfenyeget, hogy ha nem tartok nagyobb rendet magamban, őrá ne is számítsak, többet bizony nem jön, mert nem házicseléd, akit arra tartanak, hogy leporolja azt ami megfakult, és kihordja a sarkokban ragadós hálóikat szövögető frusztrációkat az iróniába. Én persze mögötte téblábolok, helyeselek, hümmögök és bólogatok mint afféle jól szocializált férjfiember.
Amint kizsörtölődte magát benéz az emlékezet kamrájába, elővesz egy-két hangulatot, emléket, összevegyíti néhány friss impresszióval, itt levág belőle, ott hozzáad egy keveset, megfűszerezi csipetnyi humorral, némi önkritikával beállítja a savakat, s az egészet elém teszi egyetlen mondatban. Búcsúzóul határozott, erős csók a homlokomra – ami jár az jár- s ahogy jött, úgy távozik is. Én pedig tűnölődve ízlelgetem a kapott mondatomat, s elbűvölve nézem amint az gondolatban kibomlik egy kerek történetté.
-        Ne válogass, egyél! – Hallom is ma reggel lélekben nagyikám hangját.
Az én nagymamám (apai ágon, s az egyetlen akit ismerni volt szerencsém) csepp kis mamó volt. Kutatva legkorábbi emlékeimben is így látom. Önérzetesen, kihúzva magát, de akkor is alulról surranta a 150 centit. Korán meghalt édesanyjuk után félárván maradva felnevelte húgait, majd férjhez menés után két lányát és édesapámat. Végigélt egy világégést, egy újáépülést szóval kemény ember volt. Egyenesség, tartás, hatalmas, szemüveg nagyította barna szemek, életöröm és életigenlés sugárzott belőle. S rettentően lélekvidámító huncutság. Mindaz amit tett, és ahogy tette, az volt vagány és mosolyra fakasztó. De a modern nevelésben nem hitt.
Gyermeknek szemüveges voltam és elképesztően vézna. Annyira rossz evő voltam, hogy nem akartak felvenni iskolába, mert nem értem el a tizenöt kilót. Nos nagymamámnál mikor nyaranta megőrzésen voltam,  mindent meg kellett enni amit elém tett. Nemhogy a manapság szinte természetes döntési, de még egyetértési jogom sem volt.
Azóta nem tudom megenni a csurgatott tojás levest. Olyan csalános lettem tőle, hogy egyszerűbb volt lemeszelni a fehér rázókeverékkel, mint a kiütéseket egyesével kenegetni. Mai napig kísért az a mentolos illat, a viszketés, a hűsítés, és a szégyenérzet. Úgy éreztem magam mint egy nagy, fehér, lemeszelt, négyszemű kaszáspók nyáron. Gyerekként kaszáspóknak lenni – amikor nem te akartál azzá válni, nagyon nyomorúságos dolog.
A másik hozadéka a történetnek, hogy amióta itt ücsörgök a testtömegindexem zsír-krétával írt adatai fölött, nagyon sokat kellett magammal harcolnom, hogy tudjak otthagyni ételt a tányéromon. Gyerekkorból átkábelezett zsigeri parancsok rángatták a késem-villám-kanalam: „Megeszed, mert ki van fizetve!” meg „Nem pocsékolunk” és a legrosszabb: „Afrikában meg gyerekek halnak éhen!” Én pedig ettem a nemszeretem ételeket, az elrontott kajákat, a gargantuai szeretet- adagokat. Mert pénzbe került, mert hamis bűntudattól azt hittem megbántom azt aki főzte, ha nem eszem meg; és ettem az éhezők kedvéért. Na. Ezt a szobát csak nagyon sok munkával sikerült rendberaknom. De pocsékolni - pláne ételt azóta is gyűlölök!
Szóval hétfőnként látogat meg engem az én szeretve-várt, zsörtölődő Múzsám.  Általában a Kút utcán haladtomban tisztel meg érkezésével. Ott vár rám egy kiáltásban, egy jégvirágban; vagy mint most, egy homoksáros hókupac és egy szippantásnyi tavasz reggeli fűtésszag tetején ücsörögve. Hétfői senkiföldje az út.
- Tél tábornok, csapataink még hadban állnak! – jelentik a megrozzant, minden eresztékükből vizet vérző hóbuckák. A tábornok – nekem örökké sir Anthony Hopkins a delejes átható kék tekintetével – végigméri rozzant seregeit és  visszavonulót vezényel a fékevesztett menekülés helyett. A járdán váltogatják egymást a betiltott só kristálynyomai, a homok, a fahamu, a macskaalom (vagymi?) és némi fűrészpor fedőrétegei. Napvilágra kerültek a kukák mellett a hóba fagyott szemeteszsákok, az össze nem kotort kutyaürülékek, eldobott üvegek, szilveszteri petárdák elázott karton lábai és a tavasz érkezését már jó előre tudó hóvirágok is. Nem válogatok, mindet megcsodálok. Felfalom szememmel, orrommal, fülemmel, bőrömmel ezt a mámorítóan mocskos, mégis ígéretekkel teli elegyet. Még nincs itt, de már jön, érkezik. Új tavasz. Boldog mosollyal lélekze(n)m: ezt is megértem. Idült mosollyal az arcomon sétálok, s a villamoson is boldog befele-fordulós szellemutazok, mit sem érzékelve a városi walking dead válogatott rosszalló pillantásaiból (de ez egy másik történet)  
Alig várom, hogy lezökkenjek, félreírásokkal, elgépelésekkel, beragadó szóköz billentyűvel megküzdve mindezt leírjam. Boldog tavaszváró hétfőt kívánok!