...és azt a történetet ismeritek, hogy a sinfalvai kocsma hátsó fertályában ott iszogatja a meszely vörösborát az öreg Janagimotó Béla bácsi?
Na. Ahogy így az élet nagy dolgairól: a tavaszról, a zsendülő vetésről, a fiatal Csámpás Rozália nevezetű vászoncselédről és effélékről elmélkedik meglátja őt kenyeres cimborája a szintén nem fiatal Szasszanida Feri bácsi.
Ha már látja, nem hagyja jó társaság, vagyis ennenmaga nélkül, ahogy egyetlen este sem, az elmúlt harmincvalahány évben. Elveszi a pultról a maga megszokott kancsóját, poharát mit már odakészített a Kocsmáros Ambrus a pultra, hiszen Feri bá' ilyentájt szokott érkezni, majd komótos léptekkel Béla bá' asztalához lép. Az felnéz.
- Adj'Isten! - Köszön Feri bá'.
- Fogadj Isten! - Hangzik a felelet. Biccent.
Az érkező leül, kicsinyég fészkelődik a padon, mint amikor a kutya keresi kényelmes helyét az öreg ólban, majd akkurátusan tölt a poharába. Hallatnak. Később talán előkerül a kopott elzsírosodott lapú kártya is, még nem lehet tudni. Hanem Szasszanida Feri bá' megént valami ugratáson töri a fejét.
- Oszt' mondja már kend, - kezdi körülményesen mondandóját - Nem fél, hogy a kalapját egyszer csak elemeli valaki onnat a bejárat mellől a fogasról? -
Nézi az öreg Janagimotó bácsi az ő kitudja mikortól hordott, kizsírosodott, napszítta, esőverte fekete kalapját. Közben megszokott mozdulatokkal megtömi a pipáját, s rágyújt, Hátradől, s a füstöt lassan kifújva megszólal.
- Jó helyt van az ottan, 'szen meg ha valaki elvinné, akkor az ugyancsak szegényebb nálam. Ha neki nagyobb szüksége van rá mint nekem, akkor legyen csak az övé. -
Erre isznak.

Ezidáig nem nagyon szerettem a hétfőket. (Garfield is megmondta, benne van a Bibliában a hétfő bűn) De úgy tűnik az én személyes Múzsám ezt a napot választotta, hogy reggelenként meglátogasson. Esetleg kedden, ha hétfőn épp nem vagyok magamnál.
Kopogtatás nélkül benyit, körbejárja szellemem, lelkem szobáit, közben morog, hogy megint nem szellőztetett ki senki, meg hogy lehet ilyen rendetlenségben élni, gondolkodni, alkotni; és különben is púposak a szőnyegek a sok alásepert problémától. Mindig megfenyeget, hogy ha nem tartok nagyobb rendet magamban, őrá ne is számítsak, többet bizony nem jön, mert nem házicseléd, akit arra tartanak, hogy leporolja azt ami megfakult, és kihordja a sarkokban ragadós hálóikat szövögető frusztrációkat az iróniába. Én persze mögötte téblábolok, helyeselek, hümmögök és bólogatok mint afféle jól szocializált férjfiember.
Amint kizsörtölődte magát benéz az emlékezet kamrájába, elővesz egy-két hangulatot, emléket, összevegyíti néhány friss impresszióval, itt levág belőle, ott hozzáad egy keveset, megfűszerezi csipetnyi humorral, némi önkritikával beállítja a savakat, s az egészet elém teszi egyetlen mondatban. Búcsúzóul határozott, erős csók a homlokomra – ami jár az jár- s ahogy jött, úgy távozik is. Én pedig tűnölődve ízlelgetem a kapott mondatomat, s elbűvölve nézem amint az gondolatban kibomlik egy kerek történetté.
-        Ne válogass, egyél! – Hallom is ma reggel lélekben nagyikám hangját.
Az én nagymamám (apai ágon, s az egyetlen akit ismerni volt szerencsém) csepp kis mamó volt. Kutatva legkorábbi emlékeimben is így látom. Önérzetesen, kihúzva magát, de akkor is alulról surranta a 150 centit. Korán meghalt édesanyjuk után félárván maradva felnevelte húgait, majd férjhez menés után két lányát és édesapámat. Végigélt egy világégést, egy újáépülést szóval kemény ember volt. Egyenesség, tartás, hatalmas, szemüveg nagyította barna szemek, életöröm és életigenlés sugárzott belőle. S rettentően lélekvidámító huncutság. Mindaz amit tett, és ahogy tette, az volt vagány és mosolyra fakasztó. De a modern nevelésben nem hitt.
Gyermeknek szemüveges voltam és elképesztően vézna. Annyira rossz evő voltam, hogy nem akartak felvenni iskolába, mert nem értem el a tizenöt kilót. Nos nagymamámnál mikor nyaranta megőrzésen voltam,  mindent meg kellett enni amit elém tett. Nemhogy a manapság szinte természetes döntési, de még egyetértési jogom sem volt.
Azóta nem tudom megenni a csurgatott tojás levest. Olyan csalános lettem tőle, hogy egyszerűbb volt lemeszelni a fehér rázókeverékkel, mint a kiütéseket egyesével kenegetni. Mai napig kísért az a mentolos illat, a viszketés, a hűsítés, és a szégyenérzet. Úgy éreztem magam mint egy nagy, fehér, lemeszelt, négyszemű kaszáspók nyáron. Gyerekként kaszáspóknak lenni – amikor nem te akartál azzá válni, nagyon nyomorúságos dolog.
A másik hozadéka a történetnek, hogy amióta itt ücsörgök a testtömegindexem zsír-krétával írt adatai fölött, nagyon sokat kellett magammal harcolnom, hogy tudjak otthagyni ételt a tányéromon. Gyerekkorból átkábelezett zsigeri parancsok rángatták a késem-villám-kanalam: „Megeszed, mert ki van fizetve!” meg „Nem pocsékolunk” és a legrosszabb: „Afrikában meg gyerekek halnak éhen!” Én pedig ettem a nemszeretem ételeket, az elrontott kajákat, a gargantuai szeretet- adagokat. Mert pénzbe került, mert hamis bűntudattól azt hittem megbántom azt aki főzte, ha nem eszem meg; és ettem az éhezők kedvéért. Na. Ezt a szobát csak nagyon sok munkával sikerült rendberaknom. De pocsékolni - pláne ételt azóta is gyűlölök!
Szóval hétfőnként látogat meg engem az én szeretve-várt, zsörtölődő Múzsám.  Általában a Kút utcán haladtomban tisztel meg érkezésével. Ott vár rám egy kiáltásban, egy jégvirágban; vagy mint most, egy homoksáros hókupac és egy szippantásnyi tavasz reggeli fűtésszag tetején ücsörögve. Hétfői senkiföldje az út.
- Tél tábornok, csapataink még hadban állnak! – jelentik a megrozzant, minden eresztékükből vizet vérző hóbuckák. A tábornok – nekem örökké sir Anthony Hopkins a delejes átható kék tekintetével – végigméri rozzant seregeit és  visszavonulót vezényel a fékevesztett menekülés helyett. A járdán váltogatják egymást a betiltott só kristálynyomai, a homok, a fahamu, a macskaalom (vagymi?) és némi fűrészpor fedőrétegei. Napvilágra kerültek a kukák mellett a hóba fagyott szemeteszsákok, az össze nem kotort kutyaürülékek, eldobott üvegek, szilveszteri petárdák elázott karton lábai és a tavasz érkezését már jó előre tudó hóvirágok is. Nem válogatok, mindet megcsodálok. Felfalom szememmel, orrommal, fülemmel, bőrömmel ezt a mámorítóan mocskos, mégis ígéretekkel teli elegyet. Még nincs itt, de már jön, érkezik. Új tavasz. Boldog mosollyal lélekze(n)m: ezt is megértem. Idült mosollyal az arcomon sétálok, s a villamoson is boldog befele-fordulós szellemutazok, mit sem érzékelve a városi walking dead válogatott rosszalló pillantásaiból (de ez egy másik történet)  
Alig várom, hogy lezökkenjek, félreírásokkal, elgépelésekkel, beragadó szóköz billentyűvel megküzdve mindezt leírjam. Boldog tavaszváró hétfőt kívánok!

   Szeretem ezt a műfajt, nem is csoda meglehetősen exibicionista és extrovertált személyiségjegyekkel indított útnak a Teremtő és a családi környezet. Manapság igyekszem többet figyelni mint szerepelni, jobban érdekel az amit hallani fogok, mint a saját mondanivalóm. Azt már ismerem. Emlékszem Vámos Miklós Lehetetlen című műsorára. Na, ahogy ő tudott a beszélgető partnerére figyelni, az elementális volt. Szeretnék én is ilyen zavartalan tudatossággal odafordulni a másik felé. Mondd, hallgatlak. Valójában egyre nagyobb a csend egyre kevesebbet beszélek-beszélgetek. Persze, ha barátokkal, ismerősökkel összefutunk, mindig tervben van. A találkozás során rendszeresen elhangzanak: „de jó volna, leülni, beülni, kimenni, persze, főzzünk is valamit, viszem a bográcsot."

Aztán ennyiben maradunk. Majd megbeszéljük, hogy mikor fogunk beszélgetni. S már sodródunk is tovább, mindenki a saját jelenében, hol család van, meg munka, házi és ház körüli dolgok, esetleg némi önmegvalósítás, vagy megzombultan függés a multimédiából és internetből összerótt virtuális kereszten. Esténként kapkodva alvás, soha eleget nem pihentetőn, mert a gondolatok úgy rajzanak elő a tudat alól mint csípős őszi este a harlekin katicák. Hol kétségbeesetten evezve, hol rajtunk kívül álló, önönmagunknál hatalmasabb erők nyomásának engedelmeskedve, de próbálunk haladni valami elképzelt vagy remélt jövő irányába.

Ahol például van időnk egymásra. Képzeletemben egymásra montírozódnak emlékek és remények: mind együtt ülünk egy nagy kockás pléden, nyár van, a tűz felől mámorító füst és étel-illat árad, a poharakban italnemű, ízlés szerint és senki sem siet sehova. Csak beszélgetünk, hol nevetve, önmagunkon, vagy a másikon, hol mélázunk és titkokat osztunk meg egymással, esetleg nagyokat hallgatunk, mert ez az egész túl szép, túl sűrű, és túlságosan élet ahhoz, hogy a szavak elbírják.

Beszélgessünk. De úgy igazán. Ne csak hangokat adjunk ki, mint mindennap, amikor túl kínos a csend - elvégre társas lény lenne az ember – és ahhoz is közös zaj kell, hogy jelezzük egymásnak Nincs Semmi Baj (by: Fodor Ákos: 3 negatív szó) Egyre nehezebben viselem a semmit mondást. Zavar amikor olyan szavak, mondatok potyognak ki a számon, amik csak némi emotív jelzés-értékkel bírnak: „Látlak. Kedvellek/nem kedvellek.” Komplett társalgás imitációk születnek így. Hogyan lehet ekkora hangos némaságban létezni? 

Rideg, fekete, nehéz követ tapogatok a folyóban. Ez nem egy gömböcre koptatott szép színes kavics a patakból, mit megcsodálunk és kiteszünk otthon a polcra, mert jó ránézni. Talán túl mélyre merültem. Igaz, senki nem ígérte, hogy minden könnyű és boldog lesz. Akkor legalább legyen bátor és őszinte: fojtogat a mindennapok magánya. Rég volt és hiányzik, mikor zajos társaságban, ezerfelé csapongó témák seregén  át, (néha egymást túlkiabálva, a másik szavába vágva) esténként megváltottuk a világot. Mikor volt mondanivalóm és volt akit érdekelt annyira, hogy meghallgassa és akár vitába szálljon vele. Mikor úgy csüngtem valaki szavain, hogy nem számított semmi más, mert tudtam, hogy amit akkor és ott nekem mondani fog, az megváltoztatja a világról alkotott képem. („Falatnyi kalandozások énben időben.” Micsoda pompázatos szellemi önkannibalizmus. Néha félek ettől a műfajtól.) A család nagyon szűk, nagyon intim és érzelmi erekkel vastagon behálózott Utolsó Meghitt Zugán túl, látom a távoli világítótornyok barátságos fényeit, de az étert többnyire üres sistergés és zúgás tölti be.

Beszélgessünk. De úgy igazán. Nem is tudom mit mondanék. Inkább csak letörnék egy darabot a lelkemből és megosztanám veled. A szavak meg majd előkerülnek hozzá innen-onnan.

Hó van és hideg és jó vala. A házmesterünk gondosan túrt egy járatocskát az este lehullott apró szemű, repkedős hajlamú hóban. Na nem valami széleset, csak olyan egy hólapátnyit, de az is valami! Igaz ha szembe jönnek az emberrel akkor ki kell térni fél lábnyival mindkét félnek a nyomtávból, és a fiammal egymás mellett is bajos haladni. Az utak szokás szerint átmenetet képeznek a műkorcsolya-pálya és Szibéria kihalt poljéje között. Az autók lépésben, meg-megfarolva, kicsúszva kínlódnak rajta.

Gyerekkoromban olvastam Vaszilij Jan-tól A ​jégmezők lovagját. Amikor a Csúd-tavi csatát olvastam, kamaszként erősen röhögtem, amint magam elé képzeltem a „patkó-hegyen” óvatosan toporgó szétcsúszó lábú lovakat, a tetejükön harsányan „Donnerwetterező” teuton lovagokat. Most ugyanez a kép, csak korunk kései páncélozott lovagjai a jól fűtött harci szekereik mélyéről, dülledő szemmel kémlelik az utat, a többi autóst és a továbbra is lenézett - fehér alapon fehérrel takart zebrát használó - botorka gyalogokat. Csak nem németül káromkodnak. A motorizált ménesek - miként azon az elképzelt téli csatán  - patahegyen, egyesben tipegve vonszolják a kocsikat a reggeli dugókban.

Imi fiamat már elkísértem a sarokig, s a rituális búcsúzkodás után (Szia apa, vigyázz magadra! Szia Imi, okosodjál, ügyesedjél és legyen jó napod!) elindulunk ki-ki a maga megélendő valósága irányába.

Szeretem ezt a kis reggeli magányos sétát a villamosig. Régi építésű belvárosi házak, az elmúlás különféle aspektusait próbálgató tégla, deszka, illetve hullámpala kerítések, igazi jó békebeli füstszag és a mindent beterítő fehérség. Gyanakodva kerülgetem az alattom jégfoltokat akik a hó alatt bujkálva próbálják az arra járók lábait összekuszálni.

Ha úgy vesszük ez is egy amolyan meditatív zen-jellegű tevékenység. Az úton való előrejutás. Épp ezért rezzenek össze mikor egy rekedt durva mély hang ordít bele az utca álmos reggeli csöndjébe: „Kecskés!” Én ilyen hangú embert nem ismerek, pláne olyat aki reggel így kurjászna utánam.

Megismétlődik a kiáltás és én a fejemet forgatva keresem a hang forrását. Fekete foltok az utca város felőlebbi végénél, biztos, hogy ők lesznek. Ahogy újra hallom a hangot rájövök, hogy nem is a nevemet kiabálja az illető.

Az „illető” egy alacsony és vékony férfi. Fekete nadrágot, fekete steppelt kabátot és usankát visel. Barna arca szinte eltűnik az általa hordott nagy feketeségben. Pár női tagja a kitett kukák fedeleit emelgeti és vizslatja azok tartalmát. A férfi házilag barkácsolt kocsit húz maga után mely egy (fektetett C formában meghajtott alumínium csövekből, a szocialista tervgazdálkodásban gyártott) babakocsi alvázának és egy elpusztíthatatlan, valaha világosszürke műanyag gyümölcsösláda szentségtelen nászának eredménye volt. Rozzant kerekei a világ négy égtája felé mutatva düledeznek szét, s inkább csúsznak, mintsem forognak a hóban (tessék megint a lovak a tó jegén). A szekér tetején két nyírágseprű meredezik borzas kuszaságban.

Szinte mellettük járok amikor ismét hallom a férfi kiáltását s megértem: „Seprés!!!” A végtelenül rótt utcák, a hideg, a sivár kilátástalanság úgy megnyomorították ezt az egy szót, hogy csak ennyi hallatszik belőle: „Sprésss!” Egy világra préselt segélykiáltás. „Sprésss!” Daccal, keserűséggel beleordítva a hárommajom-világ közönyébe. „Sprésss!” Tudok dolgozni! Eladom neked az erőmet, időmet. Hosszan hallom a hátam mögül a félpercenként felhangzó kiáltást. Ha itt laknék, mert házam lenne, meg járdám és létem biztonságban, én mindenképp sepertetnék.

Ugyanígy felkavart gyerekkoromban egy másik érthetetlen hangsor mely anno rendszeresen hangzott fel a Fényes udvar bérház-bábelének falai mentén. Hosszú ideig tartott mire megértettem, hogy azok a hatalmas magukra kötött batyut viselő, szomorú szemű asszonyok mit és miért kiabálnak hangosan hétvégenként reggelente. Többször figyeltem őket amint nyújtott, kissé kacsázó léptekkel megérkeznek – miként regényekben a titokzatos karavánok – majd egy megfelelőnek ítélt helyen megállnak a parkolóban, lerakják hátukról a gyapotbála méretű csomagjaikat (Honnan is tudtam mekkora egy bála gyapot? Mindenesetre gyermekfejjel bizonyosan tudtam, hogy hatalmas és élet-nehéz) majd a legnagyobb néni hátravetette a fejét és rekedt, vontatott orrhangon elkezdte a jellegzetes kántálását:

 „Idebájjákidejazoccskoruhákotnáccságáák!” Erre időnként kinyílt egy-két ablak és kihullott rajta néhány, a földet éréskor hangosan szétpukkanó nejlonszatyor, amiből ruhák szóródtak szét a földön. Erre odaszaladtak, s rövid huzakodással egybekötött konzíliumot tartottak a maradványok fölött, s többé-kevésbé összeszedték az abban találtakat, majd távoztak. Ott jártukra csak néhány, széllel kergetőző szatyor-szellem és némi szétszórt ruhanemű emlékeztetett.

Eljött az a nap is amikor kamaszként egy átolvasott este után, félálomban az ágyban lebzseltem, s a világból beszűrődő hangok nem estek át a ráció ellenőrzésén, s az addig érthetetlen kántálás hirtelen különálló, érthető szavakká bomlott: „Dobálják ide az ócska ruhákat nagyságák!” Valami elmúlt végérvényesen. Tovatűnt a karaván, a melegtől rezgő levegő délibábjai, a kitudja miket rejtő batyuik titokzatossága. Csak a „naccságák” és a páriák mezítlábas nyomorúsága maradt. Onnantól kezdve nem lestem őket többet. Nagyon szégyelltem magam és azt éreztem, hogy ez így nagyon nincs jól.

„Sprésss!” Ugyanaz a  dühös „ez így nagyon nincs jól” érzés. Tessék sepertetni!

A neon sárgás fényénél egyedül lábujjhegyezek a konyhában. A család alszik, én pedig két pogácsával lezökkenek a laptop elé. Szoktatom magam vissza a hétköznapok sodrához. Nemsoká jövőre van és munkanap. A 6.50-es kelés egyelőre komoly utópiának tűnik, a biológiai órám jelenleg köszönő viszonyban sincs a realitással. Hajnalban még javában nosztalgia-mozizott velem. A Filmet. Mel Gibson stílusteremtő Rettenthetetlenjét néztük családilag.

Amikor először láttam, Valival ketten voltunk még egymásnak. A Víg Mozi alagsori termében néztük szapora pulzussal, a látványtól, hangoktól mámorosan. A lovasroham dübörgött s a lélegzetem is elakadt. Wallace kiabált, hogy "Várj!!!" hát mi is az utolsó pillanatig vártunk, hogy a schiltronok hosszú lándzsáikkal megállítsák a lovagok rohamát.

Most hárman vagyunk. Imi fiam végigér az ágyon, enyémnél is nagyobb lába lelóg és önkéntelen mocorgással rajzolja ki a cselekmény emotív görbéjét. Fekszem a földre terített félbe hajtott polárokon, mint annakidején édesapám -csak immár én vonultam önkéntes száműzetésbe az ágyról - fáj a derekam, puha a matrac. Családi minták: tükör tükröződik a tükörben, de a megfejtést kitakarja a belógó kíváncsi fejem. Vajon megláthatnám a végtelen láncolatot ha úgy lennék ott, hogy nem vagyok ott? (Schrödinger ételt tesz egy dobozba.)

Pereg a film, amit anno rojtosra néztünk: dvd bővített rendezői változat, bizonyos jeleneteket többször is kikockázva, mert látni kellett, hogy bűvésztrükk vagy mágia. Mára ezerszer látottan, minden hibáját ismerve is, mélyen átélten szeretem. Mi ez, ha nem párkapcsolat? Persze a film ugyanaz, csak a nézőpontom változik folyamatosan. Patrick McGoohan aki Nyakigláb Edwardként maga a megtestesült kegyetlenség és stílus, épp utánozhatatlan lesajnáló megvetéssel ejti ki: "Irish".

Kedvenc jeleneteim egyikét hallom. Lassan tudatosul, hogy többet nézem a fiam arcát mint a filmet. Hat rá is a varázs? Nevet? Szörnyülködik? Átél? Vajon a mese, amit annyira túlhaladott már a CGI, a forgatókönyv-írás szabályrendszere, tempófeszítése, kamerakezelése -az én megkopott hímporú pillangóm- képes-e még őt is megajándékozni?

Harmincvalahány év távlatából is élénken él emlékezetemben apám rajtakapott boldog-büszke pillantása, mikor kamasz koromban annyi konyhai sertepertélés és nézelődés után kezembe nyomott egy halott pontyot mondván: "Eleget láttad tőlem, hogy kell. Tessék, csináld egyedül." S én legjobb tudásom összeszedve nyúztam, beleztem, irdaltam s Ő a hátam mögül nézte. Nincs Kwisatz Haderach, az út nem rövidíthető le. Manapság megélem mindazt, amit érteni véltem.

"Apa!" s ez most nekem szól "A filmet nézd!" Persze. A film. Wallace utolsó erőfeszítéssel kiszakadó szabadság-kiáltása, Murron minden földi kínon túli mosolya még ma is katartikus pillanat. Szegény "hálivúd" által két külön személlyé tépett Robert of Bruce (Szebbik Felem önkéntelen kommentárjaiban az áruló s_ggfej) Bannockburni csatája már csak felesleges lábjegyzet. Flitter a szülinapi torta tűzijátékának oldalán: van de minek?

Irgalmatlanul késő van, a gyerek kikönyörgött téli szüneti fennmaradási engedélyén is rég túl. Nem is vitatkozik mikor alvásra szólítjuk fel. Közben csendes elégedettség tölt el: szereti. Mintha az én érdemem lenne. Facebook kihívás nesze neked: ”Ne írj semmit csak ossz meg egy képet.”

Nyaranta édesapámmal közösen szedtük Zemplénben az Aranyos völgyben a csombormentát és Bényén száradt fellógatva a fészer alatt.

Télen, tudjátok, amikor hó volt, meg hideg és vörös arccal, átázott kesztyűben, lilára fagyásig szánkóztunk, meg hógolyóztunk és hóembereztünk, s felmentünk a negyedikre - ez várt minket. Forró hajában sült krumpli a nagy piros zománcos vájdlingban, piros-fehér kockás (tudom, négyzetrácsos fcku matekórák) konyharuhával akkurátusan letakarva. Kis kompótos tálban súlyosan fénylő olvasztott zsír, az alján vastagon ücsörgő zúzott fokhagyma-só-bors keverékkel és A nagy üveg teáskanna (hol lehet már az is, ki tudja) forró, nyári emlékeket idéző, smaragdzöld mentateával telve. Illatok. A gőzölgő krumpli ígéretes, földesen dús, jó szaga, a fokhagyma parasztos, bukolikus románca a langyos zsírral és a menta őszinte harsánysága - amik betöltötték a meghitt otthont.

S persze tódulnak fel a hangok: Az ajtó előtti kamaszos dobogás, amivel a hó maradékától akartunk megszabadulni, már a lábtörlőn levéve a színes fröccsöntött gumicsizmákat, s a kivehető szőrös és csapzott bélésben lépve be az ajtón.

Testvéri cívódás az először zuhanyzás jogának megszerzéséért. Szülői intelmek, mik manapság az én számból hangzanak ugyanolyan hangsúllyal (Hova teszed a csizmát-vidd ki az erkélyre! Ne dobáld le a ruhát, ne szaladj, PAPUCS!!!) Zsinatolás, majd az asztal körül-ülése és világ ráncait kisimító krumpli-vacsora elfogyasztásának szuszogós boldogságba olvadása. Étel, emlékek, otthon és család... Megint nosztalgia. Örökség. Ha lesz hó elkísérem a fiam a szánkódombra. De mentát már nem szedünk.

Imádom a reggeli kávéfőzést. Alapvetően lusta vagyok, így jó időbe telt míg rájöttem, hogy -még a teljes ébredés előtt- szeretek bíbelődni vele. Leginkább a hétvégén vagy szünnapokon amikor van időm kiélvezni a szimbolikáját. Nem nagy „was ist das” - már hogy megcsillogtassam német tudásom közel 30%-át. Csillogtatni azt tudok, németül szót érteni viszont nagyon nem. Kell hozzá egy dallam, amit béta állapotban készségesen bedob az agyzenegép. Ő választ és sose tudom, hogy mikor, mit, miért. Most két sort dünnyögök közben. „Vamos a la playa/ O oooo” ennyi van meg belőle és egy dallam. Feszes kis ritmusok, rézfúvósok, tengerpart, napmeleg, táncoló senioriták és cuba libre koktélok. Sosemvolt életérzés olvasmányokból, filmekből és ki tudja honnan összeszedett élmények esszenciáiból. Ringatózok e dallamra lélekben. Ekkora testet nem könnyű -és felettes énem szerint nem is esztétikus- táncba vinni. Kitekerem a kotyogós kávéfőzőnk nyakát. Kis erőpróba, amit mindig megnyerek. Az efféle apró diadalok amolyan savanyúcukorkák az önbizalomnak. (Riggs és Murtaugh kórusban kiabálják: „Bírjuk még a gyűrődést!”) Íves suhintás és a zacc java része puffanva landol a szemetesben. Másik emlékroham: Egy volt kolléganőm kiskanállal úgy kaparta a zaccot mint lelkes manguszta a korhadó pálmatörzset. Elhurcolom a testet a mosogatóig és elsikálom. Nem szeretem az állott kávéízt. Közben a senioriták örökké táncolnak a seniorokkal, zúg és hullámzik a tenger. Vamos a la playa…

Öregecske jószág, múltja van neki is. Alsó víztartályának újragondolásáért felváltva versengett a gáztűzhely lángja és a derekánál kiszuszogó kávé ráégő cseppjei. A kávé nyert. Volt egy nehéz korszaka a kávéfőzőnek amikor megnyomorodott tömítőgumija miatt rendszeresen szivárgott, s így az alja szép barna nonfiguratív mintát kapott. Az új szilikonos betét teszi a dolgát, azóta hibátlanul ott csordogál és köpköd ahol kell. A teteje az rendben van, korához képest jól tartja magát.  Egyedül a füle olvadt meg, s mint valami bizarr fekete cseppkő lóg alá az oldalán.

A berögzült mozdulatok. Akár meg is jegyezhetném, hogy meddig kell tölteni a vizet. De nem. Találomra, érzésre nagyjából eddig. Szűrőt a helyére és ha nem áll benne a víz megkopogtatom körömmel. Mindig. Azt hiszem csak azért, hogy lássam a miniatűr vízcseppeket parabolákat ugrani. Pöttöm gömböc delfinek szökellnek és tűnnek el. Óvodásként tudtam, ha nagy leszek, vitorláshajó-kapitány leszek. Nem lettem.

Szekrényajtó, oda se nézve kávésdoboz elő, tető le. A Világrend megnyugtató állandósága. Minden ott van, ahol lenni szokott: a neki rendeltetett helyen. A darált kávé vad, kesernyés, pörkös jó szaga -egy szippantásnyi üzenet a világ napsütöttebb feléről. Brazília, Etiópia, Guatemala… Ott se könnyebb – de legalább nem pörkölt cibetmacska-sz_rt főzök Arany-O-Matában eltartott kisujjal. Persze szívesen megkóstolnám, kíváncsi természet vagyok. Pont három púpozott teáskanál az adag a barna porból. Csokoládé színű dromedárokként vonulnak át a doboz mélyéről a főző szűrőjébe. Ráteker, meghúz érzem, ahogy csavarodik az alumínium (Acsádon alanamónium ahogy az a helyi dialektusban elhangzott). Hiába, nem a rég-otthoni rozsdamentes acél insrtumentum. Sic transit gloria mundi. Ahogy erősödik a profit éhség úgy silányodnak a használati tárgyak – ma már csak a hulladék készül az Örökkévalóságnak.

Mindennapi alkímia On. A gáz kék, áradó lángjai fölött csapvízből és pörkölt magőrleményből kávé születik. Hosszú hallgatás és csend után kibuggyan az első szurkos fényű, sűrű, vadállatian keserűn illatozó csepp. Önkényesen betölti a konyhát, utat talál az ébredés szélén szendergő Jobbik Felem tudatalattijáig, csábítgatva Őt a visszatérésre. Fél szemmel a nyitott tetővel fővő kávét lesem. Közben a rutin szülte automatizmussal teszem egymás mellé a poharakat. Vali zöld-fehér pohara rendezői jobbról, az én sötét üveg kávés pohárkám balról. Mióta a Józsidoktor diagnosztizálta vérem édességét pöttyel iszom a feketét, s egy ideje Vali is. Megrázom a dobozt. Kétszer. Miniatűr rumbatökként csörög. A fülem automatikusan leltározza a hallottakat: még bőven két hét, napi két otthon elfogyasztott kávéval számolva is.

Közben a folyamat a végéhez ér. A nagy, csendes, vajúdó, kezdetek sűrű szinte rögös darabjai után, hangos hörgéssel, köpködéssel habos, átlátszó, vizes, híg folyadék habzik elő a cső végén. Ráhajtom a fedelét, mert csak összehányná a tűzhelyet maga körül. Jobb így mindannyiunknak. Végül elcsendesedik s én elzárom a lángot. Egyszer mind így leszünk vele. Lefőtt a kávé.

Megkavarom, hogy hígja és veleje egyként jusson a poharakba, s kitöltöm. Sóhajtásnyi havannai tej (ha van, na akkor töltök bele) Ő három pöttyel én kettővel iszom. A playan lenyugszik a nap, Lassan szétválik a való, a csak bennem létezőtől.

Jó reggelt.